Bizarr és gyomorforgató szórakozóhelyek Párizs bugyraiból. Leviatán hatalmasra kinyitott szájánál kapták el a pszichopata sorozatgyilkost.
A Pokol egykori kapuja Párizsban. (Fotó: Montmartre.secret.com)
A Pokol: Cabaret de L'Enfer
1892 novemberében nyitotta meg kapuit a párizsi Boulevard de Clichy 53. szám alatt a „Pokol Kabaré” nevű kávézó. Dante baljós hangulatú verse a fény városába költözött. A Montmartre közepén kialakított félelmetes homlokzattal rendelkező vendéglátóipari egység méltó volt hírnevéhez. A franciák Leviatán, az elkárhozott lelkek felfalójának monumentális állkapcsain keresztül léphettek be az éjszakai élet eme gall bugyrába. A faszádon alvilági lángok emésztette húsos meztelen női testek tekeregtek össze-vissza lábaiknál fellógatva, a korzózókra meredező elgyötört asszonyi arcokon a kéj összes árnyalata látható volt. A korabeli pikírt humorra jellemzően a lidércperszónák tespedt tomporait azért az utca felé domborították ki, hogy ezeket a kiugró íveket mielőbb felfedezhessék a bombázásra hajlamos galambok. A némberek mellett jobb- és baloldalt, lánccal visszatartott vaddisznófejű démonok kúsztak lefelé az ereszen. (Je suis Józsi.)
De a vörösre és feketére festett homlokzati démonok nemcsak ezeket az erotomán boszorkákat és másodvonalbeli bukott szellemlényeket, hanem az Alvilág hét hercegét is megelevenítették. Fellelhető volt itt a buja Asmodeus, a kapzsi Mammon, a torkos Belfegor, az irigy Belzebub, a lusta Abaddon, a kevély Lucifer és a haragos Sátán is. Nem kellett sokat várni, hogy a De Sade márki „Szodoma 120 napja” című műve alapján kivitelezett installáció kiverje a biztosítékot az egyháznál és a főpolgármesternél. A városi tanács már 1893 januárjában utasította a tulajdonost, hogy a gusztustalannak tartott stukkóit mielőbb távolítsa el a Moulin Rouge-i kiscicasarok melletti épületéről. Ekkor került a faragványok helyére a közízlést jobban kiszolgáló, hatalmas méretű ipari sütőt ábrázoló dombormű, amelybe az ördögök egymás után dobálják bele a bűnös lelkeket vasvilláikkal. A menekülő kárhozottakat denevérszárnyas sárkányok és harapós kutyák terelték vissza a téglából kifalazott homlokzati tűzhelyhez.
A Cabaret de L'Enfer előtt stílszerűen egy mefisztói jelmezben pompázó ajtónálló állt, aki úgy hajtotta be a romlottságra vágyó vendégeket az utcáról ebbe a Pokolba, hogy „Lépj be kárhozott!” A belépti díj kezdetben elfogadható volt, 1,25 Frankot kellett fizetnie a vándornak, amely mellé még ajándékot is adott az intézmény. Később ez az összeg már 7 Frank lett. A barlangnak kialakított kávézóban ördögruhába bújtatott pincérek szolgálták ki a nagyérdeműt. A korabeli visszaemlékezések szerint az intézmény nem orfeumként, vagy dalcsarnokként működött, hanem inkább „csendesen és vészterhesen morajló” kávéházként, ahol ritkán lépett fel saját műsorral önjelölt művész. Vendégcsalogatónak inkább a barokkosan kialakított külső- és belső tereket, illetve a létesítmény megálmodója, kivitelezője és fenntartója, dr. Antonin Alexander egykori irodalomprofesszor által bemutatott bűvészesteket szánták. Ezeken az előadásokon mindig ünnepélyes orgonaszó mellett mutatta be az egykori egyetemi tanár a különféle tükör- és fényjátékokkal kísért színpadi varázslatait. Ezek a káprázatos „színes túlvilági látomások” és illuzionista trükkök mindig viccesek és mulatságosak voltak. Villon után szabadon a cél itt az volt, hogy a Földön rekedtek röhögni tudjanak a saját nyomorukon és várható túlvilági életükön. Ezért is adtak itt a sok kávé mellett annyi fekete ürmöt és alkoholt. A „Pokol Kabaré” lényegében a mai tematikus éttermek jogelődje volt. Sikerére jellemző volt, hogy a korabeli útikalauzokba is bekerült az intézmény, hiszen a viktoriánus korszak rajongott a természetfeletti, misztikus dolgok után. William Chambers Morrow amerikai újság- majd horroríró 1899-ben kiadott „A bohém Párizs napjainkban” című bédekkerében így jellemezte ezt a helyet:
„Maga a Sátán lépett be a barlangba csodálatos vörös császári köntösében, lángoló ékszerekkel díszítve. Az ördögök ura rögtön azonnal terrorizálni kezdte utazótársamat, szegény Thompkins urat, aki rémületében a Pokol falai közé zuhant. (…) A sok ital és a rossz versek hallgatása után triónk hamar kilépett a kabaréból. Thompkins úr nem tudta megérteni, hogy milyen szórakozóhely az, ahol zaklatják és gyalázzák az embert és ez az ilyen intézmény még védelmet is kap. - De ez Párizs, Mr. Thompkins! - magyarázta kissé homályosan Bishop. - És Párizs ezen része a Montmartre.”
A jenkikkel ellentétben azonban imádták ezt a lélek- és testgyötrő intézményt az őslakosok és a kelet-európaiak. Heti rendszerességgel az Elkárhozott Lelkek és a Haláltáncot ábrázoló gipszkorpuszok alatt találkozott André Breton író pennaforgató barátaival. A világszerte csak a szürrealizmus társalapítójaként ismert megrögzött ateista 1924-ben költözött be a kabaré feletti negyedik emeletre, ahol Tristan Tzaraval – a dadaizmus atyjával – megalapította a Szürreális Kutató Irodát. Szintén ebben a lakásban fejlesztette ki a fent említett habókos úriember Robert Desnos költővel karöltve a félálomban történő, szellemvilág által sugallt automatikus írást is, amelyet leginkább költeményeik és novelláik írásakor használtak fel. Ez a freudi elméleten alapuló pszichoanalitikus módszer napjainkban is népszerű a drogot fogyasztó képzőművészek, zenészek, önjelölt jósok, médiumok és pénzéhes spiritiszták világában.
A Menny: Cabaret du Ciel
A Pokol Kabaré annyira sikeres lett a XIX. század Párizsában, hogy alapítása után két évvel Antonin Alexander ötletgazda közvetlenül az Alvilág mellett megnyitotta a Cabaret du Ciel-t, azaz a „Mennyei Kabaré” néven futó komplexumát is. A bejárat itt egy gótikus templomkaput formázott meg, amely fölött egy erős kék fénnyel megvilágított kitárt diptichon volt látható. A kapu béléseiben arannyal bélelt felhők, fehér ruhás angyalok és összekulcsolt tenyerek nyújtózkodtak az ég felé. A szórakozóhelyre belépve egy templombelsőben találhattuk magunkat, ahol a karzatról Szent Péter locsolta a szentelt vizet a látogatókra. A pincérek fénylő glóriában, hosszú fehér tunikában és gézből készült szárnyakban szolgálták ki a vendégeket. A kabaré belsejében folyamatosan hárfazene szólt. A pap szerepét betöltő ceremóniamester a mennyei örömök bemutatását magába foglaló színdarabokat konferált fel folyamatosan. Az előadások színvonala nem volt valami magas. Inkább vásári komédiáknak, ripacskodó brettliknek számítottak. A ház specialitása a mézsör és bíboros-módra átsütött malacka volt. Ételt és italt csak fennkölten lehetett rendelni. Ismét egy részlet W. C. Morrow korabeli beszámolójából.:
„Egy nagyon hosszú, fehérrel borított asztal mellett ivott a sok angyaljelölt - halandók, mint mi magunk.- Testvérek! Íme a ti rendelésetek! - ordította el magát mögöttünk az egyik angyal. - A te akarod szerint!- hangzott a válasz a távolból. (…) Egy rövid körmenet után, amelyen Dante is megjelent, a vendégeket meghívták az angyalszobába egy kis díj ellenében. Ez a szoba ragyásig volt formásabbnál formásabb angyalkákkal. A Moulin Rouge csintalan táncoslányai voltak. A főangyal kilépett a félmeztelen kacér lányok gyűrűjéből és azt kérte, hogy csak az lépjen közülünk előre, aki angyallá szeretne válni. Számosan tettek közülünk eleget kérésének. A lányok egy rejtett ajtón keresztül maguk után húzták az aspiránsokat. Ugyanolyan boldogoknak és derűsnek láttuk ezeket a férfiakat ebben az empirikus országban szárnyalni, mintha valóban angyalok lettek volna.”
A bordélyházi szolgáltatások mellett dr. Antonin Alexander az általa kreált disznókultuszát is annyira komolyan vette, hogy mulatója „szentélyébe” egy királyi trónuson pöffeszkedő kocát is kiállított. Az aranyozott szobor két hátsó lábára leereszkedve ült a székben egy gyertyaerdő közepén. A távozóknak az ételek és az italok elfogyasztása, vagy „angyallá avatásuk után” mindig meg kellett hajolniuk a bálvány előtt mellkasukra keresztet vetve. Távozóban a malaccal szemközti fából készült harangot is meg kellett kongatniuk. Ez az alpári eljárás nemcsak a katolikus egyház által képviselt kétszínűség paródiája volt, hanem vegytiszta blaszfémia is.
Ebben az időben Budapesten is egymás hegyén hátán sorakoztak az orfeumok, zengerájok, caprice-ok, bordélyok és lebujok. A Duna Gyöngyeként is ismert városban azonban a szórakoztatás sohasem volt ilyen morbid és szélsőséges. A zülleni kívánó magyarok a „túlvilági utazások” helyett inkább a mesés kelet felé fordultak. Somossy Károly ekkoriban alkotta meg Európa legelső és legnagyobb kiterjedésű vigalmi negyedét, amely elővetítette a későbbi amerikai tematikus parkokat. A lágymányosi lapályon 1:1-es arányban álltak az idealizált Konstantinápoly díszletfalai, amelynek optikai közepén a Hagia Szophia pontos mása állt. A dzsáminak átalakított bizánci katedrális mellett sok-sok háremház és titkos kéjlak is pulzált. A város első és állandó buliközpontja a Király utca környékén lüktetett. Itt sok nemzetközi szintű és rangú, uralkodók, trónörökösök és ledér hercegek által látogatott mulató működött, amelyek közül a legfelkapottabb és legismertebb a Kék Macska volt. Itt a mai napig látni egy belső falra szerelt szexuális segédeszközt, amelyet még Lőwy Árpád is megírt a „Monnya Panna, a megbaszott hősi picsa” című közösülési dramoletjében.
De ugorjunk vissza a Szajna partjára! Az ikerintézményeket 1934-ben vásárolta meg a Monoprix nevű szupermarket-hálózat, akik még 16 évig működtették változatlan formában a két kabarét. 1950-ben bontották le az időjárásbiztos díszletfalakat, hogy a házat egybeépíthessék a szomszédban már régóta működő vegyeskereskedésükkel. A bolt új bejáratát pont ott alakították ki, ahol a Cabaret de L'Enfer hatalmas állkapcsú, vörösen izzó démonfeje állt. Érdekesség, hogy a párizsi nőket rettegésben tartó Guy George pszichopata sorozatgyilkos több évnyi bujkálás után 1998-ban pont ebben az áruházba próbált menedéket keresni, amikor is kapu előtt leteperte a csendőrség. A „Bastille fenevadjaként” elhíresült rém szintén itt, az egykori Leviatán szája helyén vallotta be Bernard Basdevant rendőrkapitánynak, hogy „pályafutása alatt” 20 fiatal nőt erőszakolt meg, akik közül hetet sikeresen meg is gyilkolt az aktus után.
A Semmi: Cabaret du Néant
Persze a csigafaló gallok mindig is szerették a kéjes borzongást. Elég csak a párizsi katakombák osszáriumait a mai napig felkereső és ott szeánszokat, koncerteket, előadásokat tartó ifjú és szertelen katofilokra gondolni. Amikor dr. Antonin Alexander 1892-ben megnyitotta a Pokol- és a Menny nevezetű kabaréit, akkor egy Dorville nevű illuzionista és Roger nevű társa Brüsszelből átköltöztette hasonló tematikájú, Cabaret Philosophique nevű intézményét Párizsba. A Boulevard de Clichy 34. szám alatt működő éjszakai szórakozóhely eleinte a Cabaret de la Mort, azaz a „Halál kabaréja” néven működött, ám mivel ez a név nem volt túl sikeres vendégcsalogató, így 1895-ben Cabaret de Néant, azaz „Üresség” lett a neve. A szórakozóhely a gusztustalanság fellegvárának számított. Mit írt erről az intézményről W. C. Morrow?
„A Place Pigalle felé vezető úton egy szörnyen villódzó zöld fény hívta fel magára a figyelmet. Beteges sugarai miatt holttesteknek tűntek az arra igyekvő járókelők. Bejáratát hatalmas fekete lepedők választották el külvilágtól, pont úgy, ahogy a halottasházaknál szokás. Az ajtó előtt egy pallér állt, ő engedte be az embereket a fekete lyukba.”
A mulatóhelyre belépve egy szerzetes vezette tovább a nagyérdeműt az asztalokhoz, ahol temetkezési vállalkozóknak beöltöztetett pincérek szolgálták ki a halottaknak tekintett vendégeket. Az asztalok koporsó alakúak voltak, a falakon temetőkből kihantolt csontvázak lógtak a különféle kivégzési módszereket bemutató festmények mellett. Volt két, szintén a falra szerelt, folyamatosan le- és felfelé mozgó nyaktiló is. A „Mérgezések termében” emberi koponyákból kialakított korsókból fogyaszthatták el italaikat a vendégek a szintén emberi csontokból készült termetes méretű csillárok alatt. A bátrabbakat ekkor hívták fel a színpadra ahol közös megegyezéssel egy ügyes bűvészmutatványban is részt vehettek. A delikvenseknek egy koporsóba kellett befeküdniük, ahol a bűvész a John Henry Pepper-féle trükknek köszönhetően először levarázsolta róluk a bőrt, majd az izmokat és a beleket, hogy végeredményként egy csontvázként köszönjön vissza a megdöbbent nézőkre. Összekacsintós játék a Halállal.
Georges Renault és Henri Château közösen jegyzett 1897-ben kiadott Montmartre-ről szóló útikönyve még plasztikusabban mutatta be a hely mauzóleum jellegét:
„Ha szerethető Antonin úr Menny és Pokol helyei megérdemlik a látogatást, akkor ez nem igaz az Ürességre, amelyet leginkább hisztérikus és neurotikus személyek látogatták. (…) Dorville úr az alapítója és tulajdonosa ennek a halál kabarénak, ahol tükrök segítségével a vendég tanúja lehet az emberi holttest bomlásának is. Felkavaró és gyomorcsavaró. Ezek után az ember már egy kortyot sem képes itt elfogyasztani. (…) Átkozott egy hely, ezek után már nem reménykedik az ember a feltámadásban.”
Persze Rómában és Budapesten ezt is elegánsabban oldották meg. A fentiekkel ellentétben ebben a két fővárosban nem alvilági-, mennyországi- és temetői bejáratokat, hanem pont az ellenkezőit, transzmateriális utazásokhoz elengedhetetlen alkímiai kapukat alakítottak ki, amelyeket mindig a démonűzőként és családgyarapítóként ismert Bész isten védelmezett. Ezt a beesett arcú szakállas férfit az ezoterizmus hagyományai alapján vagy az ajtókeret mellé, vagy a zárókő alá helyezték el.
Jamrik Levente
