A marokkói főkonzulátusunkon élők és dolgozók jelentősen meghatározták az autógyártás, a festészet és a klasszikus zenét.

Tanger városa, ahogy Tornai Gyula festőművész látta (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Kezdeti kapcsolatok

A Habsburg Birodalom és Marokkó hivatalosan 1783-ban vette fel először egymással a kapcsolatot, amely bár gazdaságilag mindig Bécsnek kedvezett, ám a béke- és kereskedelmi szövetség Szidi Mohamed ben Abdallah szultánnak is az ínyére volt, hiszen országa így békés úton tudta rendezni az egyre kevésbé tűrt kalózkodásból adódó problémáit. A szerződés értelme szerint egy év múlva Dombay Ferenc (1758-1810) híres orientalista már el is kezdte diplomáciai munkáját Tangerben, de Komár Krisztián történész szerint a tolmács hírszerzői tevékenységet is folytatott Bécsnek. A szerződést 1805-ben, majd 1830-ban újította meg a két ország. Ez utóbbi paktumra azért volt szükség, mert két marokkói kalózhajó 1829-ben elfogta és teljesen kifosztotta a „Veloce” nevű osztrák kereskedelmi vitorlást, amelyre a Hofburg úgy válaszolt, hogy a „Carolina” korvett, a „Medea” fregatt, valamint a „Veneto”, az „Adria” és az „Ussaro” briggsek bombázni kezdték Arzila, Larache, Mogador (ma Essaouira) és Tetouan városokat. Klaus Bachmann történész szerint a szárazföldi összecsapások 250 marokkói és 180 osztrák-olasz katona életét követelték.

Ez az 1830. március 19-én ismét aláírt béke- és kereskedelmi szerződés egészen az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáig szabályozta a két ország kereskedelmi viszonyát és állampolgárainak jogait. A békeszerződés aláírását követően alakult meg 1830-ban a tangeri konzulátus, amely nemcsak kereskedelmi, hanem úgynevezett jog- és törvényhatósági feladatokat is ellátó hivatal volt. Ez azt jelentette, hogy a kinevezett konzulnak lehetősége lett az osztrák törvények alapján civil- és büntetőügyekben egyaránt eljárnia a Marokkóban tevékenykedő Habsburg Birodalom állampolgárai felett. 1855-ben ez a diplomáciai testület lett az észak-afrikai állam összes tiszteletbeli osztrák (1867-től osztrák-magyar) konzulátusának (Larache, Mogador, Tetouan, Rabat, Arzila, Safi, Mazagan, Casablanca és Fez) a központja.

Irány a Petit Socco!

Mint minden korabeli nagyhatalom, így az Osztrák-Magyar Monarchia is Tanger óvárosában, a Medinában próbált megfelelő épületet találni diplomáciai képviseletének. A német konzulátus 1873-as megnyitása előtt egy évvel, az angol John Drummond Hay főkonzul irányította képviseletünket átköltöztették a Fez irányába haladó országútról a Petit Socco (Kis tér, Zoco Chico, Little Square, Souk Dakhli) mellé, a Las Once utcába. A helyszínválasztás tökéletesnek volt mondható, hiszen a piacnak is helyet adó tér és környezete Tanger városmagja volt. Ebből a térből futottak ki a szűk utcácskák a kikötő, a Szultán-palota, a Nagy tér (Grand Socco) és a Nagy mecset felé. A központi fekvés mellett a helykiválasztásban az is közrejátszott, hogy a szomszédok az olasz és a spanyol követségek voltak, a szélesebb utcaszakasznak is beillő téren pedig egyszerre négy különböző náció (angol, francia, német, spanyol) üzemeltetett postahivatalt. A főkonzulátust a tértől csak a földszintes, puritán küllemű, szintén 1872-ben átadott német postahivatal választotta el. A kis terecske egyébként olyan városképi jelentőséggel bírt, mint Moszkvában a Vörös tér, vagy Rómában a Szent Péter tér. Az arab-spanyol-francia-zsidó ízlések formálta egzotikus térfalakat talán pont emiatt festette meg a világhírű Eugène Delacroix és Henri Matisse, valamint az Európa-szerte bálványozott José Tapiró i Baró, Francisco Iturrino, Théo van Rysselberghe festők, illetve Mariano Fortuny építész, díszlet- és divattervező, a spanyol couture atyja is.

Az Osztrák-Magyar Monarchia tangeri főkonzulátusának elhelyezkedése (Grafika:Falanszter.blog.hu)

Ferenc József osztrák császár és magyar király által mindig is szorgalmazott takarékosság szellemében a brit diplomatának arra is ügyelnie kellett, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia tangeri képviselete „hozzávetőlegesen” önfenntartó legyen, azaz a Külügyminisztériumnak szinte semmibe se kerüljön az itteni képviseletének a fenntartása. Ezt a problémát úgy oldották meg, hogy a földszinten működő követség fölé kétemeletes hotelt építtettek, amelynek hatalmas, a Petit Socco-ra néző terasza lényegében a német posta teteje volt. A korabeli híradások szerint innen nemcsak az ódon várost, hanem az óceánt is jól lehetett látni. A szálloda üzemeltetését egy spanyol származású testvérpárnak, Antonio és José Fuentesnek adta bérbe a főkonzul.

A tangeri Német Posta és a mögötte kialakított Osztrák-Magyar főkonzulátus (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Követségünk és a szálloda világhírű lakói

Az elegánsan kialakított Fuentes Hotel már az 1872-es megnyitásakor híres vendégek állandó lakhelye volt a szállodaalapítók tavaly elhunyt unokája, Alfonso Fuentes szépíró és novellista írásai szerint: Csaknem egy évig itt bérelt lakosztályt Camille Saint-Saëns világhírű francia zeneszerző, hogy a Las Once utcára néző ablaka mellé elhelyezett zongorájánál megalkossa a „Haláltánc” című szimfonikus költeményét. (A karmester 1879-ben forró sikerű hangverseny-sorozat keretén belül ezt a művét is bemutatta Budapesten.) Persze nemcsak Liszt Ferenc nagy barátja, „Monsieur Camille” volt a hotel törzsvendége, hanem a szomszéd szobában alkotott a spanyolok nagy zeneszerzője, Joaquín Valverde Durán is. A két zeneszerző nap, mint nap találkozott egymással, „ilyenkor ők voltak a város szívverése”- írja Alfonso. A két művészt gyakran felkereste harmadik alkotóelemként a szintén Európa-szerte ünnepelt Federico Chueca zeneszerző is, akinek 1886-ban megjelent „Nagy út” című darabját Friedrich Nietzsche egyszerűen csak úgy jellemzett, hogy „annyira hatalmas és mágikus, hogy egyszerűen lehetetlen kategorizálni.”

Nemcsak a hotel büszkélkedhetett ekkoriban híres lakókkal, hanem maga az Osztrák-Magyar Monarchia tangeri főkonzulátusa is- igaz, ez csak 25 évvel később derült ki. 1872-ben ugyanis 19 éves fejével itt vágott bele diplomáciai pályafutásába Jellinek Emil, aki 1907-ben már a Duna-menti birodalom nizzai főkonzulja volt. Persze nem a marokkói ténykedése miatt nevezetes a budapesti rabbi gyermeke, hanem azért mert 1900-ban nemzetközi szinten is elismert autóversenyzőként, dúsgazdag autókereskedőként meggyőzte Wilhelm Maybach mérnököt, hogy az ő szempontjai (35 lóerő, alacsony súlypont, hosszú tengelytáv, széles nyomtáv, 75 km/ó teljesítmény, elektromos gyújtás) alapján tervezze meg a Daimler-gyár az új autómodelljét. Az egy év múlva elkészült kocsi lenyűgözte a világot. Jellinek Emil értékesítő tevékenykedésének köszönhetően a stuttgarti gyár eladásai az egekbe szöktek. Ami viszont érdekesebb számunkra, hogy az áttételesen Jellinek Emil tervezte konstrukciót, a diplomata 10 éves lányáról, Jellinek Mercedesről neveztette el. A Daimler Motoren Gesellschaft (DMG) 1902. június 23-án vette fel hivatalosan Jellinek engedélyével a DMG mellé a Mercedes nevet-, amely ma már az egész világon ismert márkanév, fogalom.

Mivel az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. 1902 januárjától rendszeres járatokat indított Triesztből és Fiuméból (ma Rijeka) Marokkóba, a tangeri osztrák-magyar főkonzulátus és a fölötte működő Fuentes Hotel élete felpezsdült. A korabeli híradások szerint a szállodában/nagykövetségen szállt meg Borovszky Géza híres vadász és tengerészkapitány, Pekár Gyula újságíró (1919-ben a Friedrich-kormány tárca nélküli minisztere), valamint Tornai Gyula orientalista festő és felesége, aki bár 1902. április 23-án a Tangerbe tartó „Buda” nevű gőzössel együtt elsüllyedt, de a művész a többi utassal közösen sikeresen túlélte a katasztrófát. Izgalmas, keleti fűszerezésű képei a mai napig keresett műalkotások New York és London aukcióin. (Az Osztrák-Magyar Monarchia kínai gyarmatára, Tiencsinbe már 1901-től jártak háromheti rendszerességgel a társaság hajói.)

Az Osztrák-Magyar Monarchia tangeri főkonzulátusának és a Fuentes Hotel világhíres lakói (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Gyilkosság, II. Vilmos és Fuentes

1905 nevezetes dátum volt Tanger, az osztrák-magyar misszió és a Fuentes-család életében. Március 31-én váratlanul a városba utazott II. Vilmos német császár, ahol kijelentette, hogy nemcsak támogatni fogja Abd el-Aziz szultánt és Marokkó szuverenitásának megőrzését, hanem minden erejével azon lesz, hogy gátat szabjon Franciaország gyarmatosító politikájának. Berlin lépését az Osztrák-Magyar Monarchia kivételével az összes többi nagyhatalom elítélte. Az 1906-os algecirasi konferencián éppen ezért nem is vették figyelembe a német akaratot, Marokkó északi és déli részét a spanyoloknak, a középső protektorátust pedig a franciák adták oda. Tanger városa és 380 négyzetkilométeres területe nemzetközi demilitarizált zóna lett.

Az 1905-ös év a marokkói osztrák-magyar misszió életében azért volt fontos, mert június 12-én rablógyilkosság áldozata lett mazagani (ma El Jadida) otthonában az angol származású, de Bécsnek dolgozó Daniel M. Madden alkonzul. Halálhírét színes grafikákkal illusztrált címlapokon hozták le az európai lapok. Szintén ebben az évben történt, hogy a tangeri főkonzulátusunk fölött működő hotelben megszületett az ifjabbik Antonio Fuentes. A rajzhoz nagyon vonzódó kölyköt a konzulátuson dolgozó titkárok tanították meg német nyelv alapjaira. A madridi, a párizsi és a római képzőművészeti akadémiák elvégzése után a „tangeri csavargót” nagyon hamar elérte a világhír. Műveit közös kiállításokon mutatták be a párizsi iskola másik két tehetségével Moïse Kislinggel és Chaim Soutine-vel. Alkotásait csodálta Pablo Picasso is, vele például híres „apa-fiú barátságot” tartott fent. A művész a II. világháború végén költözött vissza szülővárosába. „Tanger Toulouse-Lautrec-jének” is hívott Fuentes azonban nem a szülőházba, hanem onnan pár méterrel arrébb, a Los Aissauas térre költözött. Gyakran kereste fel őt itt a szintén világhírű Oskar Kokoscha expresszionista festő, Claudio Bravo chilei hiperrealista képzőművész, Cecil Beaton Oscar-díjas jelmez-és díszlettervező, valamint Yves Saint Laurent divattervező.

Tanger és az osztrák-magyar misszió 1905-ben: II. Vilmos német császár látogatása, megölik Daniel M. Madden alkonzult és megszületik Antonio Fuentes (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Mivel a város és környéke 1906-ban nemzetközi terület lett, így 1907-ben gróf Bolesta-Koziebrodski Leopold rendkívüli követ és Tanger ügyeiben meghatalmazott miniszter Berlin és Bécs engedélyével megvette a követség pénzén a szomszédos német postát, hogy annak helyén bővíthessék ki az osztrák-magyar főkonzulátust. Az új kétemeletes házat a Casablancában tevékenykedő Lasciac (Laščak) Romeo osztrák állampolgárságú szlovén-olasz származású építész tervezte. Annak ellenére, hogy az épület szerencsésen beillett a Petit Socco déli térfalába, sem a 23 éves építész, sem tangeri műve nem képviselt kimagasló értéket. Az ifjú titánnal ellentétben azonban sikeresebb mérnöknek számított bátyja, Lasciac (Laščak) Antonio, aki nemcsak szülővárosában Görzben (ma Gorizia), hanem az Oszmán Birodalomban is sok épületet tervezett. Munkáját dicséri például az isztambuli Kedive-palota, amelynek belső kialakítását gróf Szendrői Török Marianna Djavidan Djanan egyiptomi hercegnő, II. Abbas Hilmi pasa, az utolsó egyiptomi kedive felesége álmai szerint készült el (ez a sztori egy külön cikket érdemel), valamint a kairói El Tahra-palota, amelyet Iszmail pasa, egyiptomi alkirály építtetett lányának, Amina hercegnőnek.

A Lasciac Romeo tervezte új Osztrák-Magyar főkonzulátus Tangerben, és a követség többi emeletén működő Fuentes Hotel (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Az új tangeri főkonzulátus felső emeleteit továbbra is a Fuentes Hotel, a Petit Socco térre néző homlokzat földszintjét pedig a család üzemeltette kávézó foglalta el. Az első emeleten és a ház hátsó traktusában működő követség munkáját nagyban elősegítette, hogy a nemzetközi területté vált Tangerbe 1902-től fokozatosan nőtt Magyarország és Ausztria exportja. Az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. hajóin történő áruforgalom nagysága Anglia, Franciaország és Németország után a negyedik legnagyobb volt. A világ hatodik legerősebb nagyhatalma ekkoriban olyan „gazdag kereskedő népeket, birodalmakat” pipált le, mint Spanyolország, Olaszország, Oroszország, Hollandia, Belgium, Svédország, Portugália és az Egyesült Államok.

A sikertörténet azonban nem tartott sokáig. A Monarchia 1913. december 30-án –Németországgal közösen– ugyanis felszámolta Tangerben székelő diplomáciai képviseletét. A döntés mögött az állt, hogy Berlin 1911. november 4-én Fezben aláírta azt az egyezményt, miszerint a demilitarizált város irányítását a francia hadsereg úgy veheti át, hogy annak nemzetközi jellege nem sérül meg. A lemondó nyilatkozatért cserébe II. Vilmos német császár Új-Kamerun néven mintegy 275 ezer négyzetkilométernyi területet kapott Párizstól Közép-Afrikában, kijutva így a Kongó és az Ubangi folyókhoz; Ferenc József osztrák császár és magyar király hadserege pedig cserébe az 1878-as okkupációt követően, 1908-ban már annektálhatta Bosznia és Hercegovina egykori török tartományokat. Érdemes itt megemlíteni, hogy míg Berlin 1914-ben újra megnyitotta diplomáciai képviseletét Spanyol-Marokkó fővárosában Tetuanban, addig Bécs nem kívánt ismét adminisztratív központot létrehozni a négy részre szakított észak-afrikai országban. Ludwig von Callenberg főkonzul 1914-ben adta el a Petit Socco téri főkonzulátus épületét a Fuentes családnak.

Epilógus

Az Osztrák-Magyar Monarchiát már rég széttépték Versaillesben, amikor a nagyhatalmak 1923. június 29-én nemzetközi zónának nyilvánították ki Tanger és környékét Londonban. Az 1957-ig fenntartott állapotnak köszönhetően a város sohasem látott gazdasági fejlődésen ment át a szabadkereskedelemnek, a vámmentességnek, a csempészetnek és az adómentességnek köszönhetően. 1942-ben a városban már 12 európai és 15 muszlim bordélyház működött több mint 300 prostituálttal, ahol elfogadott volt a homoszexualitás és a pedofília is. A város melletti hegyekben tonnaszámra termesztették a legálisan értékesíthető hasist, amely a nyugati szubkultúra elterjedését, a hippik, a rockerek valamint az amerikai-francia hipergazdagok megjelenését eredményezte. Napi rendszerességgel tartottak a város több pontján excentrikus, kábítószer-alkoholmámoros orgiákat, ahol mindenki azzal feküdt le, akivel csak akart.

Ilyen híres-hírhedt hely volt Cary Grent filmsztár egykori feleségének, a világ akkori leggazdagabb nőjének, Barbara Hutton -pont a Petit Socco melletti luxusvillája is-, ahol gyakran buliztak a Rolling Stones betépett tagjai, a pucéran rohangáló Brigitte Bardot filmszínésznő, Truman Capote, Tennessee Williams és William S. Burroughs amerikai írók. A Fuentes Hotel melletti Café Tingisbe olyan irodalmi csavargók jártak be naponta lumpolni, mint Ian Fleming, Jack Kerouac, Paul Bowles és Allen Ginsberg. Szintén Tangerbe jött „véletlenül meghalni” Lukács Pál magyar származású amerikai filmcsillag is, aki az „Őrség a Rajnán” című filmben nyújtott alakításáért 1943-ban kapta meg az Oscar-díjat. Szintén a városban él/élt gróf Bánffy Katalin és Budapesten megismert amerikai származású katonai attasé férje, Erényi Lili szőnyeggyáros, Faludy György író és Ménessy Kálmán a marokkói király, II. Hasszán orvosa. Mivel 1957-ben megszűnt Tanger különleges státusa, illetve új központjai lettek városnak, a volt osztrák-magyar főkonzulátus épületében működő Fuentes Hotel ma már nem „egy nagyvonalú, híres emberek kereste szálloda”, hanem csak „egy barátságos hangulatú, családias apartman”.

Jamrik Levente