A 2012-es londoni Nyári Olimpiai Játékok kapcsán egy apró sorozatban idézzük fel a diktatúrák (Harmadik Birodalom, Szovjetunió stb.) által rendezett sportjátékokat. Az első állomásunk az 1936-os berlini.
Az 1936-os berlini Olimpiai Stadion (Grafika: Falanszter.blog.hu)
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) az 1931-es barcelonai ülésszakán döntötte el, hogy a XI. Nyári Olimpiai Játékok rendezési jogát Berlinnek adja. A zömmel angol és francia tagokból álló testület két ok miatt döntött a Spree völgyében fekvő város mellett. Egyrészt a bizottság „kompenzálni szerette volna a németeket azokért a sérelmeikért”, amelyeket az antant hatalmak (a versailles-i békediktátum alapján) 12 éven keresztül okoztak az ország gazdaságának; másrészt a testület 1916-ban eleve Berlinnek ítélte a (világháború miatt elmaradt) nemzetközi sportünnepély rendezési jogát.
A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) 1933-as hatalomra jutását követően azonban a NOB komolyan elgondolkodott, hogy más nemzetnek adja át a dzsembori szervezési lehetőségét. Dr. Wilhelm Frick birodalmi belügyminiszter a kormány bécsi ülését követően azonban rögtön táviratban értesítette a bizottság képviselőit: „A Hitler-kormány nemcsak az olimpiai szabályzatot fogja majd tiszteletben tartani, hanem a nürnbergi törvények alapján a német származású üldözöttek részére is lehetővé teszi a játékokon való részvételt.” A nyilatkozat megtette a hatását. A NOB meghagyta Berlinnek az 1936-os Olimpia rendezési jogát.
Az Olimpiai Stadion
Akárcsak az 1916-os VI. Olimpia esetében, a kormány a rendezvény épületeit a főváros északnyugati peremén, Grunewald (ma Westend városrész) kies lankáin kívánta felépíttetni. A döntés logikusnak ígérkezett, hiszen Otto March 1907-es, majd 1909-es tervei alapján, 1913-ban itt került átadásra az akkor elmaradt világsportesemény lóversenypályája, illetve egy 30 ezer férőhelyes atlétikai stadion is; amelyeket érdekes mód összekötöttek egy csak a császári udvar által használható széles alagúttal is. A náci állam sokáig úgy gondolkodott, hogy az építész után csak Kis Marchhofnak nevezett létesítmény - némi felújítás után-, teljesen meg fog felelni a XI. Nyári Olimpiai Játékok színterének is, ám a Führer úgy vélte, hogy egy új, sokkal nagyobb méretű stadion jobban reprezentálhatná a Harmadik Birodalom nagyságát és erejét, mint a régi császári időket felidéző. Az új „Német Stadion” tervezését, Otto March (1845-1913) szintén építész végzettségű fiaira, Werner Marchra (1894-1976) és Walter Marchra(1898-1969) bízta a kormány, akik 1930-ban mutatták be a kormánynak a több épületből álló Birodalmi Sportpályára (Reichssportfeld) keresztelt felvonulási terület impozáns terveit.
A berlini Olimpiai Stadion alatti Alagút bejárata, illetve a Frank-Sváb, illetve a Fríz-Szász tornyok(Fotó:Akpool.de)
A berlini olimpiai sporttér központi építészeti eleme az új, vasbeton merevítésű, 18 ezer brandenburgi mészkőlappal beborított Grunewald Stadion lett. Az épület szellemi előképe nemcsak a római Colosseum, hanem a modernebb felfogásban átgondolt, 1923-ban átadott Los Angelesi Memorial Coliseum versenypálya is volt. A Werner March tervezte nyitott komplexum kelet-nyugati hosszát 304 méterben, az észak-déli kiterjedését pedig 231 méterben határozták meg. Mivel az építész a lelátó alsó gyűrűjét a földbe süllyesztette, a felső gyűrű magasságát pedig 16,50 méterben határozta meg-, így az ovális alakú, lépcsőzetesen kiképzett nézőtéren 100 ezer embernek tudtak ülőhelyt kialakítani. (A 2000-től 2004-ig tartó pragmatikus elvek mentén történő átalakítás után a Gerkan, Marg und Partner építésziroda ezt a férőhelyszámot 74.500-ra csökkentette le.) A stadion ovális „térfalát” csak egy „apró” bevágás szakította ketté. Erre a bemetszésre nemcsak az olimpiai láng „központi” elhelyezése miatt volt szükség, hanem mert itt húzódott, a March által megtartani kívánt alagút déli szakasza is, amely lapos boltozata egyébként statikailag nem tartotta volna meg a stadion külső, tornácosan kiképzett oszlopsorát, illetve belső kiképzésű pilléreit sem.
Az olimpiai láng helye a z 1936-os berlini Olimpián. A háttérben a "Lóvezető" szobor és a Harangtorony látható. Kép: Falanszter.blog.hu
A tervező arra is gondolt, hogy a stadion nyugati területe alatt futó járatból szintén megközelíthetővé legyen a komplexum déli részén kiképzett, Pierre de Coubertinről (1863-1937)elnevezett csarnok, illetve az abból nyíló, részlegesen fedett VIP-páholy (Ehrenbereich) is. Az újkori olimpiai játékok megálmodójának szentelt terembe több bronzból készült domborművet is elhelyeztetett a náci párt. Coubertin arcképmása mellett itt kapott helyt a zsidó származású dr. Theodor Lewald (1860-1947) plakettje is, aki egyébként a XI. (Berlini) Olimpiai Játékok Szervező Bizottságának elnöke volt 1933-as lemondatásáig, illetve Ernst Curtius (1814-1896) régész portréja is, aki 1875-tól 1881-ig vezette az ókori Olimpiában a Német Császárság számára is kiemelkedően fontos régészeti ásatásokat.
Tornyok, kapuk, terek és szobrok
Náci elképzelés szerint, míg az olimpiai stadion az „egységbe forrt Germán korpuszt” testesítette meg, addig az ovális alakú műtárgy köré háromszög alakban párosával felállított hat torony a nagyobb német törzseket (porosz, bajor, frank, sváb, fríz, szász) jelenítette meg. A stadion keleti oldalán kiképzett főbejárat mellé így a két legnépesebb, és Európa történelmére legnagyobb történelmi hatást gyakorolt Porosz- és Bajorországot jelképező tornyok kerültek. Az egyenként 35 méter magas, rendkívül keskeny szögletes tornyoknak az előbb említett szimbolikán kívül több gyakorlati hasznuk is volt: nemcsak logisztikai ellenőrzőpontokként „terelgették” a nézőket a stadion körül, hanem reflektorállványként a sportközpont külső megvilágítását is biztosították; illetve biztos totálplán felvételi helyeket nyújtottak Leni Riefenstahl (1902-2003) rendezőnő operatőrseregének.
Mivel Werner March a Porosz és a Bajor tornyokat szánta a komplexum főbejáratának, így a két vertikális tengely között képezték ki a mélységében háromszorosan tagolt Olimpiai Kaput is. Ez az 1934-1936 kivitelezett műtárgy nemcsak összekötötte, hanem jelképesen el is választotta egymástól a sportkomplexumot és a Reichssportfeldre keresztelt Alfred Grenander (1863-1931) tervezte, 1929-ben átadott metróvégállomástól idáig elnyúló Olimpia teret. Felsőbb utasításra Werner March építész egyébként a nyújtott trapéz formájú Olimpiai teret úgy tervezte meg, hogy a földalattiból kiszálló szurkolót „teátrálisan lenyűgözze” a perspektivikusan elé tornyosuló stadion sziluettje. Ezt a „hatást” több egyszerű mérnöki megoldással érték el: Egyrészt a 410 méter hosszú tér keleti szélességét 130 méterben, a nyugatit pedig 100 méterben határozták meg, másrészt pedig a földalatti megállójából a stadion felé haladva, a tér járószintjét fokozatosan emelkedővé képezték ki. (A placc keleti és nyugati pontja közötti magassági differencia 7 méteres volt.) Persze ezt az „építészeti színpadiasságot” nemcsak a fokozatosan szűkülő és emelkedő térkiképzéssel érték el, hanem a Friedrich Heinrich Wiepking-Jürgensmanns (1891-1973) kertépítész telepítette, „vizuálisan csalókán fazonírozott” hársfasorokkal és lobogóerdőkkel is.
Parkoló az Olimpia tér mellett (Fotó: Bundesarchiv.de)
A 2,20 méter magas Olimpiai Kapun belépve rögtön jobboldalt állt az 1936-ban felszentelt úgynevezett Podbielski tölgy, amelyet Viktor von Podbielski (1844-1916) az Olimpiai Játékok Német Birodalmi Bizottságának (DROS) elnöke (1909-1916) után neveztek el. Az egykori sportdiplomata köré épített kultusznak nagy szerepet szántak a XI. Nyári Olimpiai Játékok alatt, hiszen a lengyel származású gróf elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy az első világháború miatt eltörölt 1916-os VI. Nyári Olimpiai Játékok szervezési jogát Berlin 1912-ben megkaphassa. Podbielski „kultusza” egyébként nem csak abban merült ki a nemzeti szocialista szervezésű játékok alatt, hogy minden győztes sportoló ennek a tölgyfának a leveleiből készített győzelmi koszorút kapott aranyérme mellé; hanem abban is, hogy a Napóleon elleni felszabadító háborúk alatt német nemzeti szimbólummá előrelépő tölgyfára utalva-, a dobogóra álló atléták egy-egy tölgyfacsemetét is kapjanak. (A néhai sportdiplomatát megmintázó bronzreliefet csak 1967-ben adták át.)
A nyújtott trapéz alakú Olimpia tér és az előtérben felállított Porosz- és Bajor tornyok (Fotó: Falanszter.blog.hu)
A Porosz- és a Bajor torony az Olimpiai Stadion előtt (Fotó: Berliner-unterwelte.de)
Az Olimpiai Stadiontól nyugatra állt a korábban már említett Frank és Sváb, illetve a Fríz és a Szász tornyok. Ezek a párosával emelt vertikális „jelzőfények” a hatalmas sportpályától keletre felállított Porosz és Bajor tornyok nyugati ellenpólusai voltak. A hasonló funkciókkal ellátott 35 méteres „oszlopokat” egyébként azért rendezték el ebben a háromszög alakban, hogy ez által is jobban utalhassanak a nácik által kiemelt rendezvényhelyszínként kezelt, Kelet-Poroszországban 1934-ben felállított tannenbergi Hindenburg-emlékműre. A frank-sváb, illetve a fríz-szász toronypárok között feszült a 25 méter széles, 2,20 méter magas mészkőből emelt Marathon Kapu.
A tannebergi Hindeburg emlékmű (Fotó:Preussen-chronik.de)
Annak ellenére, hogy a főkapukat leginkább a kelet- (Olimpia) nyugati (Marathon) tengely mentén képezték ki, a Stadion déli oldalán is átadásra került egy kisebb áteresztő képességű kapu „Déli” néven. Ennek a pragmatikus építészeti elgondolásnak köszönhetően így a hatalmas méretű szobrokat a komplexum észak-déli tengelye mentén avathatták fel. 1936-ban került le a lepel a Stadion északi oldalán a Karl Albiker (1878-1961) mészkőből mintázta „Stafétafutók” szoborcsoportjáról, amely a posztamenssel együtt 7,35 méteres volt. A jelenlegi művészettörténeti leírások szerint a váltófutókat ábrázoló kompozíció nem sportolókat, hanem heroikus arckifejezéssel megmintázott „meztelen árja katonákat” ábrázolt. A Stadion déli oldalán a „Diszkoszvetők” szobra került elhelyezésre, amely szintén Karl Albiker alkotása volt. Az ugyancsak meztelen férfiakat ábrázoló képzőművészeti alkotás legszembetűnőbb része, hogy nem a sportág klasszikus, ókori görög ábrázolásmódját vette alapul, hanem azt a „fegyelmezett és szigorú statikusságot”, amelyben ismét a Harmadik Birodalom militarizmusa érhető tetten.
A "Stafétafutók" szobra (Fotó: Bundesarchiv.de)
Virtuális sétánkat innen folytatjuk tovább
Jamrik Levente
