Varsó totális elpusztítását már a háború kitörése előtt elhatározták a németek. Az 1,3 millió fős tetszetős küllemű nagyvárosból 130 ezres, jelentős tranzitforgalmat lebonyolító germán kisvárost akart a Führer. Felbecsülhetetlen értékek pusztultak el a harcok idején. A németek mindent megsemmisítettek ami lengyel volt.
A lerombolt Varsó és népe (Grafika: Falanszter.blog.hu)
Vörös és fekete
A Nagy Károly óta jellemző keleti irányú német kolonizációs törekvéseket (Ostsiedlung, Ostkolonisation, Drang nach Osten) Adolf Hitler is beépítette nemzeti szocialista ideológiájába. A Führer erről így írt Mein Kamf című művében: „a Német Birodalomnak nem csak az a feladata, hogy egyesítse az összes fajilag értékes germánt egy központi irányítás alatt, hanem lassan, de biztosan arra is kell törekednünk, hogy átvegyük az uralmat más államok felett. (…) Vagy Németország lesz a világ energiaközpontja, vagy alapjaiban megszűnünk létezni. Ehhez azonban át kell lépnünk a háború előtti külpolitikánkon, hogy ott folytathassuk fellépésünket, ahol hat évszázaddal ezelőtt abbahagytuk. Fejünket tehát szegezzük Kelet felé, hogy nemzetek uraként (Herrenvolk) vonulhassunk be a nálunk fajilag alábbvalók (Untermenschen) földjére.” A fajelméleten kívül Németország további három fő szempont alapján látta igazoltnak a Kárpátokon túli északi szlávok feletti hatalmat megszerezni, s területüket beolvasztani birodalmukba:
1. Varsó „olyan ősi germán földek és városok” tulajdonjogát (Pomeránia, Felső-Szilézia, Danzig/Gdansk) szerezte meg egy tollvonással Versaillesben, ahol „elenyésző lélekszámban képviseltették magukat a polákok, a lemákok és a kasubok-, így a szlávoknak eleve nem lett volna joga elfogadni ezeket a földeket, még nemzetközi felhatalmazás esetén sem”.
2. „A jóvátételen kívül tett anyagi és tárgyi felajánlásaink ellenére a Szejm mindig elutasította azokat a kérelmeinket, hogy Lengyelország területén logisztikai korridort alakíthassunk ki anyaországunk és Kelet-Poroszország között.” (A közlekedési folyosó megteremtése érdekében egyébként a leghangosabb civil pont Albert Einstein fizikus volt, aki ekkor még a porosz Landtag tagjaként Londonban és Párizsban is többször felemelte a hangját a németek vélt vagy valós igazáért. Aztán már nem.)
3. „A Népszövetség egyszer sem vette figyelembe azokat a panaszaikat, miszerint a lengyelek etnikai tisztogatással próbálták új hitbizományukat elszlávosítani, ami nemzettestvéreink nevében is elfogadhatatlan a számunkra”
Mivel Berlin és a Varsó közötti ellentét szinte folyamatos volt, így Németország már 1922. július 29-én Rapallóban titkos, a versailles-i békediktátummal ellentétes záradékot kötött Moszkvával, hogy leépített hadseregének katonáit titokban a Vörös Hadsereg tisztikarának állományával közösen a Szovjetunióban képezhesse ki. (Az oktatók között csak németeket találunk: Walter von Brauchitsch, Walter von Reichenau, Wilhelm List és Hans Guderian törzstisztek valamint Hans von Seeckt tábornok.) A paktum alapján 1925-től folyamatossá váltak a Kaukázus felől Németországba irányuló szovjet kőolajszállítások is, így a Reichstag először vám-, majd gazdasági háborút hirdetett a Szejm ellen, majd egy év múlva az antant szemei elől jól elrejtve, új fegyverek kipróbálásába kezdett a Kreml engedélyével a Volga és a Káma közötti területeken. 1931-1933 között elszabadultak a német és a lengyel indulatok: több fegyveres összetűzés történt Felső-Sziléziában és Wielkopolska tartományban, majd Gdansk/Danzig szabad város szenátusa is számos lengyel érdekeket sértő döntést hozott. A titokban lebonyolított sikeres német fegyverkezés mellett az NSDAP kidolgozta az úgynevezett „Kis-tervet” (Kleine Planung) és a nagy GPO-tervet is, amely „a felsőbbrendű ember élettérének biztosítása” szellemében felvázolta a meghódítandó Lengyelország és annak szláv gyökerű lakóinak gyászos jövőjét, illetve a frissen meghódított területeken felépíteni kívánt új alapítású német városok arculatát/arculatait. Míg az előbbi (politikai-gazdasági-katonai) célokat az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradékában rögzítették le, addig az utóbbi (urbanisztikai) elképzeléseket 1939. június 20-án Würzburgban fogadták el.
A Pabst-tev szerinti új Varsó: az új észak-déli tengely. Középen a város új Városházája, Megyeházája és a Gauhalle, előtérben pedig a laktanyák és raktárak. (Fotó: Wartopia.pl)
Az új Varsó észak felől. Előtérben a Citadella (Fotó: Wartopia.pl)
Az új Néppártcsarnok, itt még Hubert Groß vázlatai alapján (Fotó: Wartopia.pl)
Varsó, az új német város
A lengyelországi hadjárat hivatalos befejezése után kilenc nappal, 1939. november 4-én nevezte ki a Harmadik Birodalom Varsó új polgármesterét. Würzburg egykori kincstárnoka, dr. Oskar Dengel hivatala elfoglalásakor „felháborítónak tartotta, hogy az utcai harcokban mindösszesen csak 10 százalékban megsérült, vagy megsemmisült Visztula-parti teuton alapítású (sic!) városban, még mindig milyen erősen dominálnak a szlávos és az eklektikus építészeti jegyek-, főleg annak tükrében, hogy júniusban még milyen építészeti célokat fogalmaztak meg Adolf Hitlerrel és Hubert Groß építésszel közösen Würzburgban Varsóról”. A város új ura így első lépéseként magához rendelte egykori közigazgatási állomáshelyéről 20 volt kollégáját, hogy „Varsó, az új német város” (Die neue deutsche Stadt Warschau) program keretén belül átterveztethesse települését. 1940. január 15-én alakult meg az önkormányzat „würzburgi csoportja”-, amelynek Építési, tervezési és építésellenőrzési osztályát Hubert Groß, a Mélyépítési, útfenntartási, csatornák és hidak osztályát pedig Erwin Suppinger igazgatta.
A német Varsó nyugati irányból (Fotó: Wartopa.pl)
A Német Birodalmi Vasút varsói székhelye Hubert Groß vázlatai alapján (Fotó: Wartopia.pl)
Mivel az egykori lengyel fővárost a leendő Berlin-Moszkva birodalmi autópálya és szupervasút (Breitspurbahn) egyik közlekedési csomó-és elosztópontjának szánta a Führer, így a Visztula-parti település 1,3 millió fős németellenes lengyel és zsidó lakossága nagy veszélyt jelentett a birodalom számára. Polémia volt a Reichnek az is, hogy a Molotov-Ribbentrop egyezmény miatt a város túl közel került Szovjetunió új határához is-, így a logisztikailag felértékelődött Varsó teljes lakosságát inkább megsemmisíteni vagy Szibériába kívánták deportálni, mintsem lakóhelyükön marasztalni. (A Lengyel Főkormányzóság központját többek között éppen ezért tették át Krakkóba.) A fajelmélet térhódítása, a város geostratégiai elhelyezkedése és a „szláv építészeti jegyek” eltüntetése érdekében Hubert Groß és Otto Nürnberger építészek egy radikális városrendezési tervvel léptek elő: Karthágó mintájára az egykori lengyel főváros teljes megsemmisítését szorgalmazták, mellyel a feljebb felsorolt szempontok tükrében Berlin is maximálisan egyetértett. A mérnökök 1940. február 6-án keltezett tervrajzukban egy teljesen új utcaszerkezettel rendelkező német vidéki kisváros alaprajzát vázolták fel a polgármesternek és a Führernek-, amelyben az új Varsó hússzor lett volna kisebb, mint az 1939-es kiterjedésű egykori lengyel főváros!
A lengyel Varsó elpusztított vagy jelentősen megsérült palotái 1944-ben, és a nálánál hússzor kisebb méretűre szánt német Varsó terve Friedrich Pabst szerint (Grafika: Falanszter.blog.hu)
Eszerint a Visztula bal partján elterülő 130 ezer németnek felépítendő városrész 6 négyzetkilométeres, a folyó túloldalán elnyúló 80 ezer „lengyel rabszolgának” fenntartott Prága városrész pedig csak 1 négyzetkilométeres lett volna csak, a korábbi 140 négyzetkilométeres főváros helyett. Az összesen 7 km2-re lecsökkentett területű Varsót 8 négyzetkilométeres erdősávval akarták körbekeríteni az építészek. A Hubert Groß és Otto Nürnberger-féle terv egyetlenegy épület, műemlék megtartásával sem számolt, amely annak volt köszönhető, hogy prof. Oskar Sosnkowski 1935-ben keltezett tanulmánya alapján a Visztula-parti város ingatlanállománya a XVII. századtól folyamatos átalakulásokon esett át-, ami a Reich értelmezése szerint annyit jelentett, hogy „egyetlenegy teuton (!) építésű és ízlésű ház sem maradt érintetlenül a szláv építészeti behatásoktól a XX. századra.” A mérnökök így nemcsak az Óváros és a királyi vár teljes lebontását szorgalmazták, hanem a Párizs nagyságát és szépségét idéző Marszałkowska, Twarda, Mokotowska, Dzika, Stanislaus stb. sugárutak mentén épült barokk, rokokó, copf, neoklasszicista és eklektikus stílusú palotákat és villákat sem kívánták megtartani a birodalomnak. A mérnökök egyedül a mai Gdanski, a Május 3-i, a Śląsko-Dąbrowski közúti és vasúti hidakat kívántak csak lengyel örökségből átmenteni, amelyeknek autópályává fejlesztett kelet-nyugati irányú forgalmát a mai Towarowa–Okopowa körúttól nyugatra kapcsolták volna össze. Az észak-déli irányú sztrádák egyike, a mai II. János Pál pápa sugárút nyomvonala helyén (a város új nyugati határa mentén elvezetve), a másik pedig a mai Bonfifraterska–Miodowa–Kozia utcák helyén kapcsolta volna össze a Balti-tenger városait a romániai Konstancával. A Visztulához közelebb eső leendő sugárút metszéspontja alatt (az egykori Piłsudski téren) akarták kialakítani Varsó új kormányzati negyedét. Az immár Adolf Hitler térre átkeresztelt placc a kiemelt művészeti értékeket felsorakoztató Szász-, a Brühl és a Potocki-paloták lebontásával számolt, amelyekben korábban lengyel kormányzati szervek működtek. Helyükre épült volna fel az „U” alakú, bauhaus stílusban megálmodott Führer-palota, amely inkább reprezentációs célokat szolgált volna ki, mintsem Hitler kényelmét.
Az új Megyeháza az óratoronnyal, tőle balra a Gauhalle (Fotó: Wartopia.pl)
Az óratorony, a Gauhalle, a háttérben a hídfőként funkcionáló Germánia kapu (Fotó: Wartopia.pl)
Hitler számára három hatalmas rámpát is építettek a Visztula gátjára (Fotó: Wartopia.pl)
A tértől kelet felé haladva a 65-70 ezer ember befogadására alkalmas Gauplatzhoz jutunk, amellyel szemben állva jobb oldalt a dr. Ludwig Fischer vezette Megyeháza (Gauforum), baloldalt pedig a dr. Oskar Dengel irányította Városháza fogott volna közre. A két háromszintes épület tökéletes szimmetriában nézett egymással farkasszemet. A Gauforum elé (akárcsak a többi Gau-város esetében) egy 10 emeletes 70-90 méter magas óratornyot képzeltek el, amely „a birodalom nagyságát és erejét szimbolizálta”. A két közigazgatási palota közé a lecsupaszított küllemű, árkádokkal és elnagyolt pilaszterekkel tagolt 45 ezer fő befogadására alkalmas Gauhalle-t szánták, amely mögött három hatalmas rámpát futtattak ki a kiöblösített Visztulára. A tervek szerint a folyómedret és kikötőt úgy kellett kialakítani, hogy Adolf Hitler a Balti-tengerről egy nagyobb méretű folyami cirkálón behajózva is kényelmesen elérhesse a várost. A tértől déli irányba haladva baloldalt alakították volna ki a város új sportközpontját, még tovább haladva pedig az egykori főváros új központi pályaudvarát.
A német Varsó látképei a Visztula felől (Grafika: Falanszter.blog. hu, Fotó: Wartopa.pl)
A terveket 1942-ben minimálisan ugyan, de csak módosították Friedrich Pabst építész javaslatai alapján. A mérnök ugyanis úgy vélekedett, hogy kár lenne lebontani az 1,34 kilométer kerületű Óvárost, a királyi fürdőpalotát (Łazienki Królewskie) és a Belvedert, mert ezek az épületek 95-97%-ban mégiscsak német vonalvezetésűnek számítanak a középkorban elfogadott úgynevezett magdeburgi-törvények miatt. Az építész a megmenteni kívánt műemlékeken kívül az NSDAP-nak még azt is javasolta, hogy az 1598-1619 között felépített királyi palotát ne teljesen, hanem csak részlegesen bontsák le, hogy az alapokat felhasználva ide épülhessen fel a kupolában végződő Néppártcsarnok (Parteivolkshalle), az előtte felállított egykori Zsigmond oszlop helyére pedig Germánia istennő győzelmi emlékműve. Friedrich Pabst a két évvel korábban megálmodott terv többi részletét meghagyta, az utcai harcokban megsemmisült épületek pótlását szigorúan megtiltotta. A 2 kilométer széles és 4 kilométer magas ovális alakúnak megálmodott kisváros kiépítést, valamint a lengyel Varsó lebontásáról szóló elképzeléseket így hivatalosan 1942-ben emelték be a keleti irányú németesítési tervbe-, a hírhedt General Ost-ba.
A Pabst által jelentősen áttervezett lengyel királyi palota, amely már Néppártcsarnokként funkcionált volna (Fotó: Archiwa.gov.pl)
A rombolás kezdete és vége
A németek fokozatosan kívánták a lengyel fővárost lebontani és a kisebb méretű német Varsót felépíteni (Der Abbau der Polenstadt und der Aufbau der Deutschen Stadt.) Az átmeneti időszakasz első lépéseként, az úgynevezett Kis-terv (Kleine Planung) részeként, a város lakosságát 1,3 millióról 500 ezer főre kívánták csökkenteni. Ennek megfelelően 400 ezer zsidót egy jól ellenőrzött 143 hektáros gettóba tereltek, a 100 ezer fős el nem szállított lengyel lakosságot pedig hadiipari termelésre osztották be a város gyáraiba. (Mivel az angolszász légierő egyszer sem bombázta Varsót, így a németek a háború végéig további 200-300 ezer lengyelt szállítottak vissza a Visztula-parti városba munkaszolgálatra.)
A totálisan lerombolt Varsó légi felvételek alapján rekonstruált 3D-rajzon (Fotó: Miasto ruin.pl)
Az 1943. január 18-án kitört gettólázadás során a város értékes épületei és lakossága tovább pusztult. Az egykor 140 négyzetkilométeres település ingatlanállománya a felkelés leverése után további 15 százalékkal lett kevesebb. A korábbi nyolc zóna helyett már csak három, sűrűn beépített kerület állt viszonylag érintetlenül, amelyeket nemzetiségi alapon (német, lengyel) különítettek el egymástól. A gettólázadást követő, 1944. augusztus 1-én kitört második varsói felkelést szintén vérbe fojtotta a Wehrmacht, a Waffen-SS, a Gestapo és a lett-, a litván és a zsidó gettó rendőrség Heinrich Himmler parancsára. Az Erich von dem Bach SS-Gruppenführer irányította náci tüzérség és légierő 63 napig lőtte szisztematikusan a várost. Az ostrom alatt Varsó épületeinek további 25 százaléka vált ismét az enyészetté.
A Belváros egy 1935-ös légi felvételen és lerombolása után 1945-ben. Jobboldalt az egykori királyi vár nyomvonala látható (Fotó: Google Earth)
A Miután a rommá lőtt város életben maradt lakosságát teljesen kitelepítették, az úgynevezett Burning-különítmények (Vernichtungskommando és Verbrennungskommando) módszeresen, robbanóanyagokkal és lángszórókkal felszerelkezve a város megmaradt épületeinek lerombolásához „is végre nekiláthattak”. Különös figyelmet fordítottak a történelmi emlékek, a lengyel nemzeti archívumok és egyéb műemlékek megsemmisítésére, amiket mindig német tudósok felügyelete mellett pusztítottak el. 1944. decemberig a németek 10455 középületet, 923 történelmi épületet és palotát (94%), 25 templomot, 14 könyvtárat, többek között a Nemzeti Könyvtár teljes állományát, 81 általános iskolát, 64 középiskolát, az egész Varsói Egyetemet és a Varsói Műszaki Egyetemet tették a föld színével egyenlővé. Teljesen elpusztult Európa egyik legrégebbi és legfontosabb állami gyűjteménye a Załuski Könyvtár 400 ezres darabú kézirat-, korai nyomtatott könyv-és térképtára, valamint a felbecsülhetetlen értékű kódexeket, pergamenteket, érméket, metszeteket és grafikákat birtokló, összesen 16 millió kötetes Krasinski, Przeździecki és Zamoyski gyűjtemények. Megszámlálhatatlan XV.-XVI. századokból ránk maradt miniatúra, portré, házi oltár, olajfestmény, fajansz, porcelán, üveg, goblein alkotás is hamuvá vált, akárcsak Lengyelország szinte összes nemzeti ereklyéje. 2005-ös becslések szerint csak a középületekben, közgyűjteményekben esett anyagi kár –mai áron számolva– meghaladta az 54 milliárd amerikai dollárt, s akkor arról még nem is szóltunk, hogy csaknem egymillió varsói vesztette el az összes vagyonát a harcok alatt, 800 ezer ember pedig az életét. A Vörös Hadsereg megérkezésig Varsó 85%-a gyakorlatilag elpusztult. (A Google Earth-on 1935-ig lehet megnézni időcsúszka segítségével, hogy milyen volt az egykori főváros egykor, a harcok után és napjainkban.) A náci nérói „humort” jól szemlélteti, hogy az égő várost Alfred Mensebach építész több tekercsnyi filmfelvételen örökítette meg az utókor számára.
Jamrik Levente
