A világ legkiterjedtebb méretű kormánybunkerének pontos helyszínét egy dokumentum birtoklása miatt, mindvégig tudta az ellenség. Az 5,7 milliárd német márkáért megépített 20 kilométer hosszú szuperbunker ráadásul "csak" egy Hirosimára ledobott atombomba ereje ellen tudott eredményesen védekezni-, a szovjetek 250-szer nagyobb kapacitású töltetei ellen már nem. Pedig ők voltak az első számú ellenfelek.

A nyugatnémet kormányóvóhely központi vezérlője (Fotó: Wikipedia.de)

Le a föld alá!

Az NSZK egykori vezetői az atombiztos kormányóvóhely-építések tükrében jobban féltették életüket a Varsói Szerződés tagállamainak irányából esetlegesen rájuk kilőtt atom-, vegyi-és biológiai töltetű ballisztikus rakéták hatásától, mint keletnémet politikustársaik a NATO hasonló intenzitású és összetételű esetlegesen megelőző, vagy válasznak szánt atomcsapásakor. Erre utal az a tény, hogy míg a keletnémet állam vezetője Erich Honecker csak 1973. február 5-én rendelte el pártja és kormánya védelmében egy föld alatti bunkerváros kiépítését Prenden mellett, addig Konrad Adenauer kancellár már 1950-ben parancsba adta egy minden védelemmel ellátott államóvóhely kialakítását.

Út a semmibe (Fotó: Spiegel.de)

3000 ember föld alatti mentsvára (Fotó: Wikipedia.de)

A leendő bunker helyszínét több szempont alapján kellett kiválasztani: Mivel akkoriban úgy kalkuláltak, hogy az országot érő rakétatámadás észlelésekor és a becsapódás várható időtartalma között maximum félóra maradhat csak az evakuálás lebonyolítására-, így Bonn repülőterétől mérve 20-30 kilométeres körívben kellett megtalálnia a mérnököknek azt az ideális, földrajzilag jól rejthető „mentsvárat”, amely 3000 védett személy ideiglenes otthonává alakíthatnak majd át. A „porosz takarékosság” jegyében ugyanis az NSZK vezetőinek fontos szempont volt, hogy ne egy teljesen új, hanem lehetőleg egy használaton kívüli föld alatti objektumban alakítsák majd ki államigazgatásuk szupertitkos óvóhelyét. Az építészeknek éppen emiatt arra is kellett ügyelniük, hogy az átalakításra kiszemelt műtárgynak ne legyen komoly történelmi múltja-, hiszen mind a keletnémetek, mind a szovjetek birtokában voltak -a szövetségi hírszerzés szerint- annak a dr. Hans Kammler jegyezte „SS-gyárlistának”, amely kódneveikkel együtt tételesen felsorolta és osztályozta a Harmadik Birodalom összes föld alá rejtett hadiipari üzemét.  

Alfa holdbázis a valóságban (Fotó: Spiegel.de)

Majdnem hűtőajtó (Fotó: Spiegel.de)

Kémjátszma nagyban

A speciális feltételeket szem előtt tartva, a helyszínkutatások és a levéltárak tüzetes átvizsgálása során bármennyire is meglepőnek tűnt-, de váratlanul pozitív eredménnyel zárult a nyomozás Bonn számára: „Mivel a franciák az első világháború után nem kívántak menekülésre, csempészésre, fegyverek szállítására alkalmas közlekedési folyosókat fenntartani Németországgal, így a Ruhr-vidék megszállásakor az Eiffel-hegyvonulatban kialakított Ahrtalbahn vasúti alagutat, több más társával közösen felrobbantották. Az expozíciótól kialakult súlyos statikai hibák, az állandó életveszély és az idő súlyos hiánya miatt a Reich éppen ezért sohasem tudott működtetni az Ahr-völgyében és a környező hegyekben gyárat vagy hadi üzemet, kivételt csak az Ahrweilerbe telepített csapágygyár jelentette. Javaslatunk szerint éppen ezért a Marienthal fölötti jelenleg 1,3 kilométer hosszúra csonkult vasúti alagút beomlott részeit nyugodtan kiemelhetjük, és új funkcióval elláthatjuk.” 

Marienthal község, mögötte pedig a kormányóvóhelyet rejtő Silberberg és Kuxberg sziluettje (Fotó: Wikipedia.de)

A marienthali bunker építése egy korabeli felvételen (Fotó: Spiegel.de)

A marienthali bunker építése egy korabeli felvételen (Fotó: Spiegel.de)

Az ex-nyugatnémet bunker átnézeti térképe (Grafika: Falanszter.blog.hu)

A Stern és a Spiegel magazinokban gyakran publikáló Michael Preute szakújságíró 2008-ban meglepő kutatási bejelentést tett közzé. Állítása szerint több nyilvánossá vált Stasi iratban talált olyan KGB-nek tett kódolt jelentést, amelyben az „NSZK kormányát, kémhálózatát valamint Konrad Adenauer kancellárt együgyűnek és degeneráltnak állították be azért, mert a nyugatnémetek eleve nem vették számításba, sőt még csak nem is gondoltak arra-, hogy velük ellentétben Moszkvának nem a csonka, hanem a teljes Kammer-lista a birtokában van! Így az 5,7 milliárd márkából megépíteni kívánt Dernau-Marienthal község fölötti kormányóvóhely létéről és annak építési körülményeiről már akkor mindent tudtak a Kremlben, amikor Bonn még az első kapavágást el sem rendelte, hiszen a Harmadik Birodalom regnálása idején itt egy V1, V2-gyár működött.” Ennek a kincset érő tudás ismeretében így Hruscsov bármikor röhögve odapörkölhetett az Eiffel-hegygerincre Adenauer fejére egy atomtöltettel.

Ebben a föld alatti televíziós stúdióban biztatta volna a kancellár a demokrácia védelmére  a porrá égett népét (Fotó: Spiegel.de)

Alagút a semmibe (Fotó: Hadsz)

Ezt az elképesztő felfedezést a hadtörténész-újságíró még egy felettébb érdekes információval, és egy magas rangú tanú vallomásával tromfolta meg: a nyugatnémet és amerikai hírszerzés miután 1968-ban rájött, hogy a szupertitkos Ahr-völgyi kormánybunker cseppet sem olyan titkos már vagy jó 8 éve a Varsói Szerződés tagállamai előtt, mint ahogy azt korábban gondolták-, kettős játékba kezdtek. A 20 ezer munkás bevonásával elindított építkezést annak ellenére nem állították le, hogy az NSZK kormányát baj esetén már nem ebbe az objektumba evakuálták volna, hanem egy teljesen másik helyre. Werner Nührenberg, a szövetségi haderő nyugalmazott dandártábornoka ugyanis arról tájékoztatta a riportert, hogy az egyik katonai manőver alkalmából véletlenül szigorúan titkos 60 oldalas kézirat került a kezébe Hamburgban. „Azt olvastam benne, hogy nemzetközi válság vagy háború esetén a kormány egyetlen tagja sem kereste volna fel a bunkert. A gyakorlatok célja sokkal inkább arra irányult, hogy a kancellárt, a minisztereket és azok családjait a Lufthansa légitársaság teljes flottájával az Egyesült Államokba, a floridai Orlandóba szállítsák”. Az információ olyan hihetetlennek tűnt, hogy a magazinok főszerkesztői nem voltak hajlandók a tényeket nyilvánosságra hozni, holott az írás valódiságát Orlandóból is megerősítették. A magas rangú katonatiszt állítását egy további részlet is alátámasztotta. A 61-es autópálya szakaszán Meckenheim és Bad-Neuenahr/Ahrweiler között majd két kilométer hosszúságú parkolóhely épült 1973-ban, amit soha nem adtak át a forgalomnak. Szükség esetén ez a szokatlanul nagyméretű parkoló nyújtott volna lehetőséget a repülőgépeknek a le-és felszállásra, hogy a kormány innen menekülhessen az Egyesült Államok irányába. A szükségrepülőtér melletti adóantenna még ma is található Kirspenich felé haladva.

A világ legnagyobb bunkere

A világ legkiterjedtebb bunkerláncolatának kiépítését Adenauer rendelete ellenére, csak tíz évvel később, 1960-ban kezdték el építeni a nyugatnémetek. A „Rózsakert” fedőnévre hallgató beruházás első lépéseként először megtisztították az első világháború ideje alatt berobbantott szakaszokat-, amelyekkel így ismét teljessé válhatott a Bonn-Köln Vasúttársaság 1910-ben elkezdett, majd 1914-ben átadott 2,5 kilométer hosszú vasúti alagútja. Mivel az egykori kötött pályás nyomvonalat a Vasúttársaság két szőlőhegy alatt építette meg, így a Silberberg és a Kuxberg közötti 60 méteres felszíni szakaszt felszámolták, hogy itt alakíthassák ki az objektum jól álcázott központi, két 25 tonnás MAN gyártmányú vasbetonajtóval védett bejáratát. (Északi szélesség 50°32’21’, keleti hosszúság 7°2’32’). Természetesen egy új folyosó fúrásával a föld alatt továbbra is összeköttetésben maradt az így kettészakított járat. A kétszintes műtárgyhoz további öt önálló védelemmel megerősített (keleti oldalt 192, 194, 123; nyugati oldalt pedig 223, 283 kódnevekkel ellátott) mellékbejáratot, a lökéshullámok kiegyenlítése miatt pedig további 26 darab többször megtört alakú vészkijáratot, kürtőt is kivezettek a hegyekre telepített erdőkbe.

Egy utolsó telefonhívás az otthon maradtaknak (Fotó:Spiegel.de)

A Stasi és KGB kémjeinek szükségtelen volt ide lejutniuk. Mindenről tudtak (Spiegel.de)

Az ívesen hajló kelet-nyugati irányú vasúti alagútra ezután kezdték el észak-déli irányban, „fürtönként” kereszt-és párhuzamos irányban a különböző mélységű és szélességű tárnákat, szobákat és járatokat robbantási eljárással ráaggasztgatni. A terület így érte el mai 83 ezer négyzetméteres nagyságú, 20 kilométer hosszú állapotát. A központi bejáraton belépve egy nagy csarnokba juthatunk el, amelyből nyílt a gázmaszk szoba, a 80 objektumőrző katona-, valamit a 180 fős karbantartó személyzet pihenő-és hálótermei. Az öt nagyobb technikai egységre felosztott komplexumban elektromos autókon tovább gurulva, a folyosó mindkét oldalát a hadvezetési központ alá rendelték. Az 5 parancsnoki teremben természetesen a Bundeswehr vezérkara nemcsak a hadsereg veszteségeit követhette nyomon a falitérképeken, hanem az ország elektromos hálózatának, nukleáris erőműveinek kapacitását és sérülését is. Ezek a termek mögött volt a kancellár és a miniszterelnök spártai módon berendezett, ám saját zuhanyzókkal ellátott szobái. E két helyiséget Bonn az 1960-as évek végén korszerűsítette-, ekkor kerültek ide a málnaszínű kanapék és fotelek, valamint a narancssárga burájú állólámpák is. A szobák designja meglepően hasonlított az „Alfa holdbázis” című német tévéfilmsorozatban felvonultatott kellékekre. Természetesen az elnöki szobák mellett recepció és titkársági szobákat is kialakítottak.

A kancellár pihenő-és szálláshelye a marienthali kormánybunkerben (Fotó: Spiegel.de, Wikipedia.de)

Posztapokaliptikus fodrászat a kormánybunker mélyén (Fotó: Spiegel.de)

A sziklafelszín alatt 110 méternyire kialakított kisvárosban összesen 936 hálószoba szolgálta ki az ide menekített 3000 politikus, alkotmánybíró, bankár és katona kényelmét. A kormányzati munka kiszolgálásához további 897 irodát, három konferenciatermet és 5 büfét is csatasorba állítottak. Persze a félősöknek ökumenikus templomot, az igényeseknek pedig három bézs színű drapériával dekorált fodrászstúdiót is kialakítottak. A komplexum baloldali (silberbergi) szárnyában képezték ki a bunkerrendszer gépházát, víz-és szennyvíztisztító termeit, két mély kútját, bonyolult gázszűrő-, fertőtlenítő-és szellőztető berendezéseit, az áramszolgáltatásért felelős generátorokat, valamint a speciális műtőkkel felszerelt 5 kórházat és egy fogorvosi szalont is. Érdekes, hogy a keletnémet kormányóvóhellyel ellentétben Marienthalban bár nem alakítottak ki könyvtárat, de egy kerékpár-és targoncaraktárt már igen. A világ legnagyobb kiterjedésű, és az NSZK legdrágább anyagi ráfordításával megépített komplexumba több, mint 25 ezer ajtót és zsilipet építettek be. Talán meglepő, de tény- annak ellenére, hogy Bonn számára 1968-ban már egyértelművé vált, hogy Moszkva csaknem egy évtizede ismeri kormánybunkerének helyszínét, az 1972-re átadott objektumban éjjel-nappal 150 technikus és mérnök felügyelte a 30 napra elegendő élelmiszerrel, ivóvízzel és gyógyszerrel feltöltött rendszer üzemképességét.

Elektromos kisautókkal könnyebb és gyorsabb volt a közlekedés (Fotó: Spiegel.de)

A szovjet atomtól elpusztított német tájat, alpesi tájat ábrázoló falfestéssel idézték fel (Fotó: Spiegel.de)

A „Rózsakertben” a Bundeswehr kétévente háromhetes, úgynevezett WINTEX- gyakorlatok segítségével tartotta „edzésben a reflexeket.” A marienthali erősségben a NATO bevonásával kétszer rendeztek törzsvezetési gyakorlatokat-, egyszer 1966 októberében, majd a berlini fal leomlásának évében, 1989 novemberében. Michael Preute újságíró további kutatásai szerint a hadsereg sokszor értelmetlen, akasztófahumornak is beillő vásárlásokat is erőltetett: „Például az egyik fejes kitalálta, hogy a Mezőgazdasági Minisztérium büdzséjéből 75 ezer márka értékben töltsék fel a bunker készletét hó-és szívlapátokkal is, hogy a nukleáris támadás után az ide bezárt 3000 ember könnyen ki tudja majd magát ásni. A Bundeswehr a beszerzést azzal indokolta, hogy mivel a komplexum csak egy 20 kilotonnás, Hirosimára ledobott bombatámadás ellen nyújt csak megfelelő védelmet (holott 1962-ben ennél már 250-szer erősebb töltetű rakétákat tartott hadrendjében a Szovjetunió) -így az életben maradtaknak legyen valamilyen esélye a felszínre kijönni.” Ennek tükrében -jelenti ki az újságíró az igazságot- az évi 20 millió márkás fenntartási költség kimagasló pazarlásnak számított egy olyan komplexumra, amely eleve használhatatlan és Moszkva számára mindvégig ismert volt.

Helmut Kohl titkársága (Fotó: Hadsz)

Ezeknek a tényeknek köszönhetően, illetve annak, hogy a két Németország egyesítése után ismét Berlin lett a régi-új főváros-, a komplexumot a kormány 1997. december 8-án bezáratta. Az eszközök és a haditechnikai tárgyak leselejtezése után a 20 kilométeres járatrendszert az állam azonban hiába ajánlotta fel többször is kereskedelmi célokra-, a felújítási és az átalakítási munkák oly tetemesnek bizonyultak a magánszférának, hogy az összes befektető megriadt a terület megvásárlásától. (Pedig a vállalkozók terveztek ide diszkót, luxusszállodát, gombafarmot, civilek és bankok által bérelhető műkincstrezort is.) Mivel a labirintusrendszer Európa legjelentősebb hidegháborús építészeti emléke-, így 2005-től egyre többen hangoztatták, hogy a műtárgy ne csak műemlék legyen, hanem a korszakot bemutató kiállítótér is. A 30 millió eurós költségekre hivatkozva azonban a kormány csak egy 203 méter hosszú Kuxberg alatti szakasz renoválására volt hajlandó, amelybe 2008-óta múzeumi keretek között bárki ellátogathat. Időközben a világ legkiterjedtebb rendszerének födémje egyre több helyen beszakadt, s a nagyközönség elől elzárt terület 17,3 kilométeresre csökkent.

Mivel a hatóságoknak köszönhetően pár héttel ezelőtt sikerült bejárnom és körbefotóznom a Horthy Miklós építtette magyar kormánybunkert, illetve a Sziklának nevezett Országos Légvédelmi Parancsnokságot, így a következő részekben majd azokat mutatom be.

Jamrik Levente