13 év után ismét szabadon lehet inni alkoholt az Egyesült Államokban, eltemették a kínai császárt, az oroszok elfoglalták Szófiát, Pesten elkezdik lebontani a Nákó-palotát és San Franciscóban elkészül az Ékszerváros, ahonnan több híres magyar festő képe tűnik el. Milyen izgalmas dolgok történtek egykor a nagyvilágban és a magyarokkal Január első két hetében?
A San Franciscó-i Ékszerváros korabeli plakátja. (Forrás: Wikipedia.en)
Január 1.: eltemetik a kínai császárt
Bár Kuang-hszü kínai császár valószínűleg már 1908. november közepén átadhatta lelkét a Teremtőjének, ám az ázsiai ország zavaros és egymást követő belpolitikai válságai miatt tényleges temetésére csak 1909. január első napjaiban kerülhetett sor az újév megünneplésével párhuzamosan. Az archaikus hagyományokat követő gyászszertartás után az udvar több hetes országos gyászt rendelt el.
A Csing-dinasztia 11. uralkodója azzal lett ismeretes hazájában, hogy ősei szemellenzős politikájával ellentétben ő tényleges reformpolitikusként próbálta Kína gazdaságát, iparát és katonai erejét felzárkóztatni a fejlettebbnek mondott nyugatihoz. Külföldi tőke bevonásával felépítette birodalma első gyárait és európai szempontból is értékelhető országútjait, megépítette a Lu-Han vasutat, illetve szintén az ő kezdeményezésére rakták le az ország első modern egyetemének alapkövét is Pekingben. Kuang-hszü végső célja az volt, hogy Kínát angol mintára alkotmányos monarchiává alakítsa át. A „100 napos reform” címen futó császári kiáltvány ellenben annyira drasztikusan érintette a neo-konfuciánus befolyás alatt senyvedő konzervatív társadalom nagyobbik részét és a tényleges hatalmat gyakorló Ce-hszi anyakirálynét, hogy a „pökhendi fehér ördögök ügynökének” tartott császár szinte predesztinálva lett saját likvidálására. A császár a katonai puccstól való félelme miatt Jüan-si-kaj hadúrhoz fordult segítségül, hogy a várható lincselés miatt mentse ki őt Pekingből, ám a hadvezér ígérete ellenére rögtön felfedte az udvarnak titkos terveit. Kuang-hszü házi őrizetbe került, nyugatbarát reformjait eltörölték, majd az európaikkal és a keresztényekkel szembeni ellenséges hang csúcsaként a bokszerek 1901-ben megtámadták a pekingi diplomáciai negyedet. Állampolgáraik védelmére a Nyolc Nemzet Szövetsége (Egyesült Királyság, Egyesült Államok, Oroszország, Brit-India, Németország, Franciaország, Osztrák-Magyar Monarchia, Olaszország és Japán) egy 54 ezer fős haderőt küldött Kínába, akik a több hétig tartó harcok során leverték a felkelést. A győztesek ekkor osztották fel egymás között az egymillió lakosú Tiencsint, ekkor kapta meg az Osztrák-Magyar Monarchia a település 108 hektáros belvárosát- amelyről elsőként mi publikáltunk az országban. A köpönyegforgatóként ismeretes Jüan si-kaj felmérve az új politikai helyzetet osztrák állampolgárságért esedezett, amelyet Bécstől hamar meg is kapott. Ezt követően építette fel 1908-ban azt az alpesi stílusú villát az osztrák-magyar koncessziós területen, amely jelenleg is áll, s étteremként funkcionál. Szintén ettől az évtől kezdte felszerelni és modernizálni magánhadseregét a Škoda, a Puch és a csepeli Weiss Manfréd gyárak fegyvereivel is.
Kuang-hszü halálát követően az új császár Bernardo Bertolucci „Az utolsó császár” című filmjében is bemutatott Pu Ji lett. Mivel az új uralkodó még gyermek volt ekkor, így Jüan si-kaj elérkezettnek látta az időt, hogy átvegye tőle a hatalmat. Gyorsan kiegyezett a Csing-dinasztia elleni felkelés vezetőivel, majd az eddig szemben álló erőkkel közösen lemondatta a trónról az akkor hatéves császárt. Jüan si-kaj 1912. február 14-én lett Kína első köztársasági elnöke, majd a demokratikus eszméket megunva májusban a birodalom császára osztrák (kis túlzással magyar) állampolgáraként. Ausztria a tiencsini koncessziós területet, kvázi gyarmatot jogilag az 1919-es saint-germaini, Magyarország pedig az 1920-as trianoni békediktátum során vesztette el.
Január 1.: vége a szesztilalomnak.
Az Egyesült Államok szenátusa 1919. október 28-én fogadta el az Andrew John Volstead republikánus politikus törvényjavaslatát, miszerint a nemzet józansága miatt tilos lesz 0,5%-nál magasabb alkohol-tartalmú gabonaalapú italokat előállítani, szállítani, árusítani és legfőképpen fogyasztani. A kukorica- és gyümölcsalapú égetett szeszek előállítását nem tiltották be, feltehetőleg azért mert azok az amerikaiak számára népszerűtlenek, vagy ismeretlenek voltak. Az erkölcsjavításra irányuló törvény nem várt következményeként azonban útjára indította a szervezett csempészkereskedelmet. Az alkoholárak az egekbe szöktek, egy láda rum például 25 dollárba került, ami az inflációt is ide számítva ma nagyjából 320 dollárnak felelne meg. Országos szinten mintegy ezer szövetségi ügynök próbálta megállítani a szervezett bűnözést. Bár egyes rendőrségi razziák sikeresen leplezték le az illegális kereskedelmet, de a Kanadából és a Mexikóból beáramló francia pezsgő, angol gin és whisky feltartóztatására csekély esély volt. A Haraszthy Ágoston 1857-ben alapította kaliforniai borvidéken Bacchus nedűjének az ára hétszázszorosára emelkedett. A csempészet olyan ismert alvilági alakok felemelkedéséhez is hozzájárult, mint Al Capone, Charles "Lucky" Luciano és John Torrio, akiket általában a félelmetes philadelphiai Eastern State Penitentiary nevű fegyházban helyeztek el. Tőlük függetlenül a nagyvárosokban elviselhetetlen méreteket öltött a korrupció és a lefizetések, a bűnözői körök pedig a törvény embereivel szemben is felléptek a megfélelmlítés eszközével. Az egymással vetélkedő olasz-amerikai és ír maffiahálózatok bandaháborúi félelmet keltettek a társadalomban, a közbiztonság egyértelműen és látványosan csökkent. Az összetűzések legismertebb példája az 1929-es Valentin-napi mészárlás volt.
A csempészet mellett az illegálisan működő szeszfőzdék száma is megnőtt, jó példa erre a Pollepel szigeten működő bordélyház esete is. Itt gyakran bármiféle szaktudás vagy tapasztalat nélkül kísérleteztek az alkohol hígításával, előállítási módszerivel, amelyek egyes esetekben drasztikus következményekhez vezetett. Ezen felül jó pár kiskapu adódott még. A törvény engedélyezte a vallási vezetők számára a borrendeléseiket, és furcsa módon a prohibíciós időszakban szokatlanul megnőttek a papok, lelkészek és rabbik rendelési számai. Mivel a vallási vezetőket ritkán ellenőrizték, így egyesek kereskedtek is a borral. Az orvosok előírhattak alkoholt a súlyos és végzetes betegek számára, és általuk meglepően sok, havi 5 liter whiskyhez juthatott a páciens. A prohibíciónak hála a korrupció, a csempészkereskedelem és a szervezett bűnözés soha nem tapasztalt mértékben felerősödött. A kontraproduktív törvény feleslegességét látva Franklin D. Roosevelt elnök így 13 év után törölte a tiltást és megengedte a nemzetnek a korlátlan ivászatot, amely 1934. január 1-jén lépett érvénybe.
Január 4.: az oroszok elfoglalják Szófiát.
Az orosz csapatok1878. január 4-én szabadították fel az oszmán uralom alól Szófiát. Sikerüket nagyban elősegítette, hogy Waldhardt József osztrák-magyar, Leander Lege francia és Vito Positano olasz konzulok eredményesen meggyőzték a város védelmére kijelölt Szulejmán pasát, hogy értelmetlen felgyújtatnia bosszúból Szófiát és az itt élő ortodox keresztényeket felkoncoltatnia-, a város így is-úgy is el fog veszni a túlerő miatt. A ráhatásnak köszönhetően a törökök így csak a település előterében folytattak elkeseredett védelmi harcokat az orosz erők ellen. Egy évvel később a bolgár Nemzetgyűlés kikiáltotta Szófiát Bulgária fővárosának és felvázolták a település urbanisztikai fejlődésének irányait. Első lépésként az önkormányzat a város 70 mecsetének a lebontását rendelte el a rossz emlékű muszlim múlt eltörlése miatt, amelyből egyetlen dzsámit, az isztambuli Kék-mecsetet és az edirnei Szelim-mecsetet is jegyző Banyabasit hagyták meg, mert ezt még a szultán főépítésze Mimar Szinán tervezte 1576-ban. A mecsetek bontása a szocializmus harmadik évtizedével fejeződtek be. A térhez képest csak egy kőhajításnyira található Georgi Dimitrov kommunista politikus mauzóleuma, amelynek látható részét bár felrobbantották, de a föld alatti szintek még ma is látogathatók.
Január 8.: lebontják a pesti Nákó-palotát
1903. január 8-án kezdték el a Duna-parti Nákó-palota bontását, hogy a helyére felépülhessen a Gresham. A telken először egy apró házacska állt, amelyet 1833-ban azért vett meg gróf nagyszentmiklósi Nákó János, hogy a szegényes építmény helyére felépíthesse Pest legnagyobb magánpalotáját. A terveket Hild Károly jegyezte. A hatalmas méretű ingatlan első lakói a város fejlődésében fontos feladatokat és szerepeket töltöttek be. Itt alakították ki a Lánchidat tervező angol és skót mérnökök irodáit, illetve szintén az első emeleten kapott helyt az ekkor még székház nélkül okoskodó Magyar Tudós Társaság is, akik csak az Akadémia szomszédos épülettömbjének több mint három évtide múlva esedékes felavatása után költöztek el innen. A ház tetőterében működött a város egyik első dagerrotípia-műhelye is, amelyet a velencei származású Marastoni Jakab festőművész alapított és működtetett. A jóképű, izmos és napszítta olasznak nagy híre volt a városban. A kattintásáért és a bókjaiért odavoltak a magyar lányok és asszonyok, holott a porcelánfogak mögött egy pszichopata mosolygott. A mi zsivány taljánunk ugyanis az 1848-1849-es szabadságharc idején olyan brutális kegyetlenséggel és őrült lelkesedéssel kaszabolta le mindig a lábszagú osztrákokat honvédszázadosi rangban, hogy a Bach-korszak alatt több évig kellett gyógykezelni azért, hogy ne vágja el automatikusan minden németül beszélőnek a torkát egy erősebben felböffentett Guten Tag-ért. Mivel Marastoni nem mutatott különösebb érdeklődést a férjre vágyó lányok és a férjezett asszonyok felé, így a fehérnép többsége szép lassan leszokott műterme korzózásnak álcázott látogatásáról, hiszen sármos olaszunkat még akkor is csak a festészet és a fényképezés érdekelte, ha előtte valaki sutyiban fellibbentette Vénusz rejtekét elfedő szoknyáját. Az idősebb hölgyek persze még ekkor is reménykedtek, hiszen a művész látása hamar megromlott. Marastoni egy elmegyógyintézetben hunyt el Pest megbecsült díszpolgáraként.
Szintén az egykori palota neves lakója volt báró magyargyerőmonostori Kemény Gábor gazdaságpolitikus is, aki a monarchia regnálásakor egyrészt Gyulafehérvár országgyűlési képviselőjeként, másrészt pedig többször megválasztott szakminisztereként elindította és felvirágoztatta a helyi érdekű vasútvonalak kiépítését. Akadémikusként több cikkben is értekezett a vasút fontosságáról. Míg a palota hátsó traktusában Szigeti Márton nyomdája működött, addig elől Sterio Sándor róla elnevezett étterme kacsintott át a budai oldalra. Az ő falatozója mellett üzemelt Steinbach Sándor bútorcsarnoka. Helyhiány és bérlői követelés miatt a gróf 1869-ben egy újabb emelet építtetett bérpalotájára, amelyet a szorgos tót melósok már Pucher József tervei alapján kezdték el kivitelezni. A klasszicista stílusú épületet 1880-ban vette meg a Gresham Életbiztosító Társaság, akik 23 évvel később lebontatták tulajdonukat, hogy itt építhessék fel új székházukat Quittner Zsigmond és Vágó József terve szerint. Ez az épület jelenleg luxushotelként funkcionál.
Január 12.: elkészül az Ékszerváros
Bár az I. világháború miatt a nagyközönségnek az 1916-os berlini olimpiáról le kellett mondania, ám a béke gondolatához egyáltalán nem passzítható 1915-ös világkiállításról nem. San Francisco önkormányzata ráadásul úgy akarta megünnepeltetni a nagyvilággal a Panama-csatorna megnyitását és a Csendes-óceán felfedezésének 400. évfordulóját, hogy az expón résztvevők és az arról tudósítók a legnagyobb elismeréssel szóljanak majd az 1906-os földrengés után újjáépült városról, s főleg vezetőiről. A kiállításra nem sajnálták a pénzt. A 257 hektáron elnyúló kiállítás központi látványossága a csaknem 133 méter magas Ékszerváros volt, amely egy torony és egy diadalív szerelemgyerekeként látta meg a napvilágot. A Thomas Hastings tervezte épületet több mint százezer darab 47 milliméter vastag vágott üveglappal díszítették fel, amelyet éjjelente 50 reflektorral világítottak meg. Ez a varázslatos fényjáték adta meg azt az illúziót, mintha egy hatalmas ékszer ragyogna a város felett. A torony ideiglenes anyagokból, leginkább gipszből és vászonból készült, csak a szerkezete volt fa és vasgerenda. A torony déli oldala előtt állították fel az ún. Energiakutat, a nyugati oldalt a Kertészeti Palotát, a keletin pedig a Fesztiválcsarnokot. A torony boltíve átjáróként szolgált a Világegyetem Bírósághoz, amelytől jobbra-balra a Négy Évszak és a Bőség bíróságainak palotái álltak. Az épületek a feltörekvő nagyhatalom erejét hirdették, akárcsak a technikai csodák. Az automobilok, repülők, a telefon, a mozgóképtechnika még mind-mind gyerekcipőben jártak ekkor, így a közönséget – mint minden korábbi nagy világkiállításon – ámulatba ejtették a kor embere számára szédítő gyorsasággal fejlődő műszaki újdonságok. Felállították például a Panama-csatorna modelljét, amelyen a látogatók végigutazhattak, közben telefonon hallhatták a csatorna építésével kapcsolatos információkat. A Ford felállított egy összeszerelő-csarnokot, ahol minden délután három órán át folyt a munka és tízpercenként elkészült egy-egy új autó. Az építkezéssel 1915. január 12-én lettek kész, bő egy hónap múlva már meg is nyílt a világkiállítás, amely zárásáig húszmillió látogatót vonzott még úgy is, hogy a hadviselő felek nagyrészt visszamondták a részvételt- köztük Anglia és Németország is.
Hivatalosan Magyarország sem volt résztvevő, de a művészeti kiállításon mégis körülbelül 500 magyar alkotás szerepelt. A magyar jelenlét egy norvég származású amerikai kritikusnak, John Nilsen Laurvik-nak volt köszönhető, akit a kiállítás művészeti osztálya azért küldött még a háború előtt Európába, hogy azokból az országokból is gyűjtsön műveket, amelyek nem vettek részt az expón. Laurviknak könnyű dolga volt Budapesten, hiszen egyrészt 1913-ban itt ismerte meg és vette el feleségül Ferenczi Sándor pszichoanalitikus nevelt lányát Pálos Elmát, másrészt Ferenczi jóban volt a kor neves festőivel. Rajta keresztül több művésszel és gyűjtővel is megismerkedett, tőlük kért anyagot a tengerentúlra. Két érvvel győzte meg a kölcsönzőket: a háború alatt a festmények nagyobb biztonságban lesznek az Egyesült Államokban, illetve, hogy alkotásaikra könnyebben találhatnak majd vevőket odaát. A norvég közel ötszáz műtárgyat válogatott össze a festményektől kezdve a szobrokon, a plasztikákon, a grafikákon át a hímzésekig. A kollekcióban ott lapultak Munkácsy Mihály, Rippl-Rónai József, Czóbel Béla, Berény Róbert, Uitz Béla, Paál László, Iványi Grünwald Béla, Márffy Ödön, Fényes Adolf és Kernstok Károly képei is. A magyar anyag annyira sikeres lett az olasz futuristák mellett, hogy a kiállítás zárását követően még további nyolc évig voltak láthatók San Franciscóban.
A trianoni békediktátum miatt kialakult gazdasági válság miatt azonban a magyar gyűjtők és festők szerették volna minél hamarabb visszakapni műveiket. Rengeteg panaszos levelet küldtek Laurviknak, aki a sürgetésekre előbb azt üzente, hogy a kollekciót szállító hajó elsüllyedt az Atlanti-óceánon, majd 1924-ben a műtárgyak egy részét csak visszakülde. Ám, hogy kitől milyen alkotást és abból hány darabot azt nem tudni, mivel a Báthory és a Hold utcák kereszteződésében működö Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba került lista egy 1945-ös bombatámadást követően megsemmisült. A kint maradt képeket Laurvik egyszerűen lenyúlta. 12 magyar mű mellé odaírta a saját, vagy a felesége nevét tulajdonosként. Berény Róbert festőművész öt műve, köztük a híres Bartók-portré és a Golgota is így járt. Az alkotások soha nem kerültek haza. Laurvik 1953-as halála után a festményeket elárverezték, így sok nemzetközileg is jegyzett magyar kép tűnik fel időnkén az aukciókon, vagy az eBay kínálatában. A jövő héten folytatjuk a múlt bugyrainak feltárását.
Jamrik Levente
