Pont 60 évvel ezelőtt vetette fel a párt, hogy Budapestet szovjet mintájú toronyházakkal építsék be. Moszkva és Varsó mintájára most a pesti Duna-parton is egy Sztálin-barokk stílusú felhőkarcoló állna. 
Az ún. Rákosi címer egy "Sztálin-barokk" toronyházon (Fantáziarajz: Falanszter.blog.hu)
Amerikai álom
Még szinte el sem oltották a világtörténelem egyik legsúlyosabb városostromát átélt Budapest égő épületeit, amikor könyv formájában már 1945 márciusában megjelent a magyar főváros radikális átépítésének terve. Az R. Pán József építész jegyezte munka úgy kalkulált, hogy mivel a bombázások és az utcai harcok során Budapest ingatlanállományának legalább a fele elpusztult, így érdemes lenne „amerikai stílusú épületekkel és városszövetekkel” gyógyítani a Duna-parti város sebeit. (Az ötletkönyv szinte ugyanazokat az akut gócpontokat akarta felszámolni, amelyekre már a Horthy-érában is folyamatosan megoldást keresték az építészek. A toronyházak ötlete sem volt újdonság. A két világháború között ugyanis „felhőkarcolók tucatjait” álmodtak a mérnökök Budapest különböző pontjaira.) A Fischer József újjáépítési kormánybiztosnak ajánlott műben így ismételten megtalálható volt a Tabán lankáira szánt gyógyfürdőváros és golfpályakomplexum ötlete, valamint a Citadella helyére felépíteni kívánt 75 ezer férőhelyes stadion méretű szabadtéri színpad óhaja. (Ez utóbbi helyszínre, illetve az Orom utca és környékére már 1933-ban felépíttette volna Póka-Pivny Béla és Wittenbarth Győző építészek a leendő Nemzeti Stadiont.) Ami viszonylag újszerű volt R. Pán József munkájában, az a Vérmező sportrepülőtérré történő fejlesztése, amelyet az ostrom alatt eleve szükségrepülőtérként használták a német-magyar csapatok, illetve a pesti Duna-part „amerikai stílusú” szállodasora-, ahol a csapból is termálvíz folyt volna.
R. Pán József "amerikai stílusú" toronyház terve a pesti Duna-partra (Fotó: MÉ)
Forradalmárok Nemzeti Pantheonja
Bár az önjelölt tervezőt nem karolta fel az állam, az önkormányzati teendőket is ellátó Budapesti Nemzeti Bizottság (BNB) illetve az Építéstudományi és Tervező Intézet (ÉTI) 1945 második felében nem valamely sürgető újjáépítési feladatra, hanem „a nemzeti vértanúk és az 1919 óta mártírhalált halt szabadságharcosok örök nyugvóhelyéül szolgáló mauzóleum, a Nemzeti Pantheon elhelyezésére” írt ki pályázatot. (A kiírás témája azért is volt meglepő, mert a Vörös Hadsereg árnyékában ekkor még a demokratikus politikai eszmék voltak az irányadók az országban.) Mivel a létesítendő össznépi zarándokhely elé „több százezres tömeg elhelyezésére szolgáló teret” is rendeltek, így a jelentkezők többsége a Vérmezőt vagy a Városligetet preferálta. Gebhardt Béla, Kozma Lajos és Meister Endre építészek mellett a legmonumentálisabb tervet Gregersen Hugó és Wannenmacher Fábián készítette el. Az 1945-ös datálású mű lényegében a Tabán 1930-as, 1934-es átépítési terveinek leporolt, „népiesített” változata volt: a Déli pályaudvar és az Erzsébet híd közötti teljes területet bevonták volna a felvonulási útvonalba, amelyen a tömeg egy diadalívvel, oszlopokkal és lovas szobrokkal felvezetett, talapzaton álló mauzóleum komor épületéhez juthatott volna el. (A terv struktúrája egyébként meglepő hasonlóságokat mutat Vágó József tizenegy évvel korábbi elképzeléséhez.)
"Az 1919 óta mártírhalált halt szabadságharcosok Nemzeti Patheonja" című pályázat két munkája (Fotó: MÉ, BN)
Vadas Ferenc „Budapesti tervpályázatok 1945-ben” című tanulmánya szerint mások sem adták alább: Kiss Tibor mérnök a nemzeti szentélyt például egyenesen a Duna közepére, a Margit híd közelébe vizionálta. Az ünnepségen részt vevő sokaság (a tervező szerint mintegy 350 ezer ember) a rakpartokról, hidakról, esetleg a Halászbástyáról róhatta volna le kegyeletét. A zsűri a legjobb munkának Münnich Aladár tervezetét tartotta. Ő négy alközpontot kívánt (az Üllői út és a Nagykörút kereszteződése, Kelenföld, Nyugati- és Déli pályaudvar) megvalósítani, amelyeket szervesen összekapcsolt a várost körbekerülő leendő gyorsforgalmi úttal. A szakmai grémium nagyra értékelte azt az elképzelését is, miszerint a Kis- és Nagykörút közé egy úgynevezett Középkörutat tervezett, illetve a Kiskörutat összekötötte a Lánchíd és a Bazilika közé nyitandó új úttal. A BNB-nél és az ÉMI-nél azonban szinte semmilyen nyomot nem hagyott az ötletroham. Építészettörténészek szerint ennek az volt az oka, hogy 1945 végére kiderült: a főváros nem szorul a szó szoros értelmében vett újjáépítésre-, mivel az épületek kevesebb, mint 4 százaléka semmisült „csak” meg a korábban gondolt 50-52 százalék helyett; 41 százalékuk „csupán” kisebb károkat szenvedett; a város ingatlanállományának egyötöde pedig teljesen épségben maradt. A tényektől függetlenül a zsűri azonban –a krónikus pénzhiány ellenére– folyamatosan újra és újra meghirdette a hatalmas terepmunkával járó a „Magyar haza mártírjainak dicsőítése emlékére” című pályázatát, amelyre például Tálos Gyula építész 1954-ben küldte be festett kartonjait, részletekben gazdag látványképeit.
Tálos Gyula "Béke", "Békeváros" terve (Fotó:BN, MNG)
A Rákosi-pantheon
A romeltakarítással párhuzamosan a Magyar Dolgozók Pártja KV Titkársága (Rákosi Mátyás távirati osztálya) ideológiai alapon 1948-ban rendelte el országos kiterjesztéssel, hogy a „nem kívánatos műemléket le lehet bontani”. A párt határozatát a Szakasits Árpád vezette Elnöki Tanács egy év múlva, az 13/1949 számú rendeletében törvényerőre emelte. A „Bölcs Vezér” utasítására bevezetett törvény mögött nemcsak Sztálin 1949. december 21-én esedékes 70. születésnapja miatt került sor, hanem az MDP főtitkárának azon félelme miatt is, miszerint ha a generalisszimusz 1952-ben esedékes budapesti látogatásakor a Parlamentből átnézne Budára, akkor ott több, a kommunista eszmékkel össze nem egyeztethető egyházi intézményt látna. A Sztálinnal szembeni konfrontációt pedig nem akarta felvállalni az MDP és az ország vezetése.
A Batthyány tér déli oldalát lezáró Szent Anna és a Fő utcai Szent Ferenc sebei templomok, valamint az Erzsébet Nővérek üzemeltette Marczibányi-féle kórház lebontását a Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága az 0175/2/1952-es átiratában rendelte el. A döntés ellen azonnal tiltakozott Pogány Ö. Gábor az Építési Osztály elnökhelyettese. A szakember úgy próbálta védeni az épületeket, hogy a „törvény szerint a műemlékké nyilvánított épületek lebontása csak abban az esetben engedélyezett, ha ingatlan műemléki jelentőségét elvesztette, valamint a Közoktatásügyi Minisztérium annak a műemléki nyilvántartásból való törlését elrendelte.” Itt azonban a szakminiszter 1951. április 18-án 1620-24/1951. számú rendeletével mindhárom ingatlant műemlékké nyilvánította, azaz elméletileg tilos volt a bontásokat végrehajtani. Pogány levelével azonban egy nagyon ellentmondásos, súlyos következményekkel járó pontra mutatott rá: az 1949-es törvény szellemében eljáró Városi Tanács minden olyan ingót és ingatlant, köz- és magánvagyont megsemmisíthetett, ha háborús károkra hivatkozva a párt vezetése és a szakminiszter úgy látta, hogy ezek az „ingatlanok műemléki jelentőségüket [már] elvesztették.”
A Mária Magdolna (Helyőrségi) templom háborús sérülései, illetve a Zadravetz István tábori püspök felkérésére megfestett, Horthy Miklóst és tisztjeit ábrázoló freskórészlet (Fotó: saját gyűjtés, Falanszter.blog.hu)
Ez a félelem igazolódott be többek között az Országházból jól látható, Kapisztrán téri volt Mária Magdolna templomnál is. Az 1247-ben felszentelt templom Budapest ostromakor kijavítható, 35 százalékos kárt szenvedett „csak”. (Lásd az illusztrációnál.) A „csekély” kárt jól szemléltette, hogy a honvédelmi miniszter már 1945. december 6-án megbízta Lux Kálmán építészt a helyreállítási munkák elvégzésével, aki áprilisra ki is javította a szentély keleti oldalfalánál látható belövést és Horler Ferenc régésszel közösen befejezte a torony külső helyreállítását is. A templomnak azonban pusztulnia kellett Rákosi Mátyás döntése miatt-, hiába is próbálta azt az 1952-ben feloszlatott Múzeumok és Műemlékek Országos Központja (MMOK) munkatársai önkéntes figyelő szolgálata és Pogány Frigyes építész külön felterjesztésében megvédeni.
A szent helyet nemcsak Sztálin esetleges budapesti látogatása miatt kellett lerombolni, hanem azért is, mert a Tábori Püspökség megszüntetésével a Helyőrségi templom fenntartó nélkül maradt, az épület sorsát pedig kedvezőtlenül befolyásolta a Magyar Királyi Honvédséghez (MKH) kötődő múltja. (Kapisztrán Szent János volt a MKH védőszentje.) Szintén káros volt az ingatlanra nézve, hogy az oltár mögött óriási, Horthy Miklóst ábrázoló falkép volt látható. (A református vallású kormányzó tiltakozása ellenére P. Zadravetz István tábori püspök 1922-ben három freskót helyeztetett el a katolikus szentély falain, amelyek Horthy Miklóst, Hunyadi Jánost, Kapisztrán Szent Jánost és saját magát ábrázolták. Az oltárképeket Unghváry Sándor festette. A lovon ülő tisztek gyűrűjében megfestett Horthyt ábrázoló lovasportré a Nemzeti Hadsereg szegedi magalakulásának állított emléket.) A koraközépkori eredetű barokk templom 1951-es bontásakor azonban Csemegi József építész hirtelen azzal az ötlettel állt elő, hogy a tornyot azért lenne érdemes megtartani, mert az „szocreálosítva” szerves része lehetne vagy egy leendő Rákosi-pantheonnak, vagy a kommunista vezér mauzóleumának. A „Bölcs Vezérnek” annyira megtetszett a mérnök ötlete, hogy a tornyot 1952-ben már belülről is helyreállíthatták. (A leendő Pantheon megtervezésére azonban nem hirdettek ki országos pályázatot, hiszen Rákosi ekkor még jó egészségnek örvendett. Egyébként a bukott és „elüldözött” diktátor hamvait 1971-ben nagy titokban szállították vissza Gorkijból Pestre.)
Akár ilyen is lehetett volna: Rákosi Mátyás Pantheonja a volt Helyőrségi templom helyén (Fantáziarajz: Falanszter.blog.hu)
A Központi Kultúrpalota
Talán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy Moszkvával, Kijevvel, Rigával és Varsóval ellentétben a magyar fővárosban nem épült „sztálini stílusú” toronyház. Prakfalvi Endre művészettörténész kutatásaiból azonban tudjuk, hogy a szocialista realizmus szellemében megfogant gigantomán elképzelésekből nálunk sem volt hiány. Az első programadó cikkeket Budapest későbbi főépítészének megválasztott Perényi Imre jegyezte, aki azt írta a Szabad Nép című pártlapban, hogy „a sztálini gondoskodás mélységét feltáró moszkvai átépítési tervről szóló határozat (…) azt a követelményt is kihangsúlyozza, hogy a [magyar] főváros építésének és építészeti kialakításának teljes egészében vissza kell tükröznie a szocialista kor nagyságát és szépségét.”
Ennek szellemében a Politikai Bizottság 1951. november elsején megszabta Budapest rendezési tervének egy éven belüli elkészítését, és célját is megjelölte: az építészek őrizzék meg a városszerkezetet (!), annak gyűrűs-sugaras jellegét a Sztálin (mai Deák Ferenc és Erzsébet) térrel, mint központtal, valamint „juttassa érvényre haladó hagyományainkat, segítse elő egy egészséges szocialista főváros megteremtését.” Erre a 12 éves időtartamú programra a PB 23 milliárd forintot irányzott el az alábbi fő bontásban: közlekedésre 9; lakásépítésre 6; közútra 3,5; zöldterületre 2,5 közműfejlesztésre pedig 2 milliárdot. A „szocreál” szellemiségű építészeti és urbanisztikai munka az 1953-as városépítészeti ankéton csúcsosodott ki, amelynek célja Budapest szocialista nagyvárossá való átszabása volt.
A PB célkitűzései ellenére a tervezői hevület a magasba szökött. Rimanóczy Gyula víziójának megvalósításához például Pest teljes letarolására lett volna szükség. Az építész ugyanis a meglévő körút-sugárutas struktúrát fokozatosan sávos szerkezetűvé építette volna át. A Dunához közeli sávokban - szalagokban - lakóterületek, zöldterületek és sporttelepek, távolabb pedig az ipari létesítmények helyeit jelölte ki. A „visszafogottabb” építészek, vigyázó szemüket Moszkvára vetve, sokemeletes toronyházakat, a szocializmus erejét szimbolizáló felhőkarcolókat álmodtak Budapestnek. Ilyen volt például a friss diplomás Bonta János lépcsőzetesen kiemelkedő toronyegyüttese, amelyet a Deák Ferenc és az Erzsébet (korábban Sztálin, ám ekkor Engels) tér környékre gondolt. Hasonló elv mentén gondolkodtak Zsitva Tibor és Weiner Tibor építészek is, akik egy hatalmas térré, vagy térsorrá akarták átalakítani a Sztálin (egykor és ma Andrássy) út torkolatától kezdődő Engels teret a Dunáig. A bontás során felszámolták volna a József nádor, a Vörösmarty, a Vigadó, a Kristóf és a Martinelli (ma Szervita) tereket, a Deák téri evangélikus templomot, valamint további 112 lakóházat a József Attila utca, Belgrád rakpart, Régi Posta utca, Bárczy István utca, Bajcsy-Zsilinszky Endre út által körbehatárolt terülten. A pesti Vigadó és a megmaradt szállodasor helyére moszkvai minta alapján egy hatalmas szocialista realista stílusban megálmodott épületmonstrum állt volna, amelyet vagy a „sokfunkciós” Központi Kultúrpalotának, vagy a Magyar Dolgozók Pártja irodáinak adott volna reprezentatív otthont. (A rossz minőségű építészeti skiccek miatt az illusztráción ezt a Lomonoszov épülettömbjével helyettesítettem.) A térség új főtengelye a Várpalotára irányult.
A Központi Kultúrpalota, illetve az MDP szocreál stílusú "felhőkarcolója" a pesti Duna-parton (Fantáziarajz: Falanszter.blog.hu)
A tervek majd mindegyike foglalkozik a már a két világháború között, sőt korábban is felvetett rendezésbeli tisztázatlanságokkal, miként az új Nemzeti Színház elhelyezésének kérdésével vagy az ún. Fórum problémával. Schömer Ervin például 1952-ben az új teátrum épületét nem az Engels tér központban helyezte volna el – többiekkel ellentétben -, hanem az új tanácsházát. Ebbe a központba futottak volna be a régi és az újonnan nyitott sugárutak. Persze Schömer Ervin is a Duna-partok szocialista szellemű ünnepélyes kialakítását akarta. „Az építész a Dunát architektonikus tengelyként fogta fel, kapukkal, szobrokkal és kihangsúlyozott parlamenti épületekkel díszíti. Új díszutat vesz fel a Madách út vonalában annak folytatásával, Sztálin-szobor pandantjaként Lenin-szobor elhelyezését javasolja. E díszút tengelyében tervezett térre helyezi a Nemzeti Színházat és koncerttermet.”- írja Prakfalvi Endre művészettörténész.
Félmúlt romok. Lengyel karikatúra
A város sziluettjét újrarajzoló további – szám szerint sem meghatározott – toronyházak rendeltetését nem jelölték meg, lehetett volna közöttük államigazgatási épület, funkcionárius-lakóház, egyetem vagy akár szálloda is. A Petőfi, illetve a Sztálin (Árpád) híd mellé, a Kassai térre, illetve a Hegedűs Béla- Nyiri István építészek szorgalmazta peremvárosok központjaiba képzelt toronyházak/felhőkarcolók mindenesetre egyfajta városkapuként is szolgáltak volna. 1956 elején, hivatkozással a népgazdaság távlati tervezésének elégtelen voltára, a téma végleg lekerült a napirendről. A döntés mögött persze az is közrejátszhatott, hogy Sztálin a lengyelekkel ellentétben nem kívánta a „mindig is gyanúsan viselkedő magyarokat” megajándékozni egy szovjet típusú toronyházzal, hiszen Rákosi Mátyás szavaival szabadon élve: „9 millió fasisztával nehéz szocializmust építeni.”
Jamrik Levente
