A brit Atlantisznak is nevezik a víz alá merült egykori fővárost, melynek harangjai apálykor megkondulnak, holtjai pedig az élőket rémisztgetik. A település H.P. Lovecraft rémregényírót is megihlette.
Az egykori Mindenszentek templom 1904-es romjai (Grafika: Falanszter.blog.hu)
Az amerikai horror városa
Howard Phillips Lovecraft amerikai író 1928-ban írta meg a „Rémület Dunwichben” (The Dunwich horror) című rémregényét, amely az irodalmárok szerint a kitalált Cthulhu-mítosz egyik legfontosabb történetét tartalmazza. A fiktív település helymeghatározása a novella szerint a következő: „Ha az utazó Közép-Massachusetts északi csücskében a rossz utat választja az Aylesbury Pike kereszteződésnél, valamivel Dean's Cornersen túl, elhagyatott és különös vidékre ér. Mind meredekebb a kaptató, s a fehér hangával benőtt sziklafalak is mind közelebb nyomulnak a kanyargós, porlepte gyalogút két oldalán. A helyenként előtűnő erdők fái túlságosan terebélyesnek tűnnek, a gyomnövények, tüskebokrok és fűfélék lakott vidéken szokatlan bujasággal tenyésznek. A termőföldek ugyanekkor meglehetősen ritkák errefelé, a jócskán szétszórt épületek mindegyike magán viseli az eltelt idő nyomát: szennyesek, a leromlás képét mutatják.”
H.P. Lovecraft műve megjelenésekor August Derleth írónak címzett levelében azt írta, hogy Dunwich városát a Springfield közigazgatásához tartozó Monson, Hampden és Wilbraham falusias kinézetű külvárosokról mintázta. A Robert M. Price kutató által is támogatott verziót azonban sok irodalmár nem fogadja el. Sokan úgy vélik, hogy a kitalált Dunwich lakóit nemzedékek óta rettegésben tartó torz család tagjait nem itt, hanem más Massachusetts-i régióban kell keresni: Az egyik ilyen hely lehet az 1739-ben alapított Greenwich városa, amelyet 1938. április 28-án árasztottak el vízzel, hogy a helyén megvalósulhasson a 18 kilométer hosszú Quabbin- víztározó. (Az egykor gazdag települést körbeölelő Curtis-, Liz- és Pomeroy hegycsúcsok ma szigetként ágaskodnak ki a vízfelszín alól.) Szakértők szerint bár a víz alatti várossal való összehasonlítás már csak H.P. Lovecraft Cthulhu-mítosza miatt is helytálló lenne-, ám ezzel a teóriával az a gond- mondják, hogy a mű megjelenése után kereken 10 évvel később pusztították el csak a „zöld boszorkány városát”, így ott nem játszódhat a történet. A tényekkel ellentétben Donald R. Burleson életrajzíró azonban úgy látja, hogy meglepően sok a helynévazonosság a novellában szereplő és az egykori Greenwich városa körüli földrajzi tájak között (például Bishop, Frye, Sawyer, Rice, Morgan, Athol stb.).
A Quabbin- víztározó napjainkban.
A brit Atlantisz
Izgalmasabb szellemi előképe lehetett a regényben szereplő amerikai „vér és sikoly városának” egy kelet-angliai falu-, amelyet történetesen pont Dunwichnek hívnak. A jelenleg 84 fő által lakott Suffolk megyei település egykor hatalmas jelentőségű város volt. A VI. század első vagy a második negyedévében ugyanis itt alapította meg Wehha (?-571) király a Kelet-Angliai Királyság fővárosát, amely a Wuffingas-ház ténykedésének köszönhetően nagyon gyorsan fejlődött-, bár ekkor még Dommocnak hívták. A pogányság helyett a kereszténységet választó Sigeberth (599-636) király burgundiai Szent Félix-el közösen 629-ben alapította meg a város püspökségét, amely 673-ig működött a településen. A kétkötetes Ítéletnapi Könyv (Domesday Book) szerint 1086-ban a 3000 fős város már három templommal rendelkezett-, így a település Anglia 10 legnagyobb és legnépesebb városai közé tartozott. Lakói gazdag kereskedőkből, hajóépítőkből és halászokból állt.
A brit Antlantisz- Dunwich pusztulása 1286-tól napjainking
A királyság fővárosára az első „démoni átok” 1286. január 1-én csapott le: Az Északi-tenger felől érkező gigantikus méretű vihar ugyanis teljesen beborította az ekkor már több mint 5000 lakosú fővárost sárral és kőtörmelékkel, amely több mint 1400 ember fulladásos halálát okozta. A második és a harmadik „isteni/ördögi büntetésre” sem kellett sokat várniuk a túlélőknek: Az 1287 februárjában tetőző dél-angliai, illetve az 1287. december 14-én lecsapó Szent Lucia napi árvizek már nem végeztek „félmunkát tavalyi elődjükhöz képest”. Dunwich összes házát, három templomát (Szent Leonard, Szent Mihály és a Szent Bertalan) valamint az életben maradt 3600 lakóját teljesen elnyelte a tenger. A rövid időn belül háromszor lecsapó természeti csapás ekkor pusztította el teljesen Kelet-Yorkshire és Kelet-Suffolk tengerparti városait (például Wincelshea, Broomhill, New Romney, Hickling, Norfolk) is. Mivel a tenger 470-480 méter széles, és csaknem 100 kilométer hosszú földsávot harapott le ekkor a brit szigetek keleti partszakaszából, így az egykori fővárostól az új Dunwichet 500 méterrel nyugatabbra építtették fel. A kor szintjén hatalmas forgalmat lebonyolító nyílt kikötőt azonban már nem hozták rendbe. Fa és kőállományát felhasználták az új épületek kivitelezésénél.
Kelet-Yorkshire elpusztult középkori városai, falvai
A „Sátán átka miatt” a település pusztulása nem állt meg: 1450-ig a tenger további 350 méteres sávban semmisítette meg a város középkori szövetét, a mellette elterülő erdőket és mezőket. Az eróziónak, valamint az 1328-as és 1347-es nagy viharoknak köszönhetően ismét elpusztult a Szent Leonardról elnevezett új építésű gótikus templom; a tőle délre felszentelt Szent Katalin kápolna, 1335 és 1408 között a Szent Márton-, valamint 1420 körül a kereszt alaprajzú Szent Miklós templom. (Ez utóbbi plébánia romjait 2009-ben találták meg a mai partszakasztól 410 méternyire kelet felé, a tengerszint alatt 8,4 méternyire, körülbelül 630 négyzetméteres területen szétszóródva.) A számadások szerint a két XIV. századi vihar további 800 adóköteles házat söpört be a tengerbe. A hatodik csapásra nem kellett sokat várniuk az életben maradtaknak. Az úgynevezett kelet-angliai pestis 1420-tól 1465-ig kaszálta le a vidék embertermését. A fekete halállal párhuzamosan a tengerparti erózió is tovább folytatta „dühöngő rombolási vágyát.” Az Északi-tenger körülbelül 1530 tájékán „nyelte le” a Szent János templomot.
A kelet-angliai partszakasz Dunwichnél napjainkban
A templomos lovagok 1189-ben emelt kör alaprajzú ispotályát és Szent Margitról elnevezett templomukat a biztonság kedvéért 1562-ben inkább lebontották, csakhogy ne mossa el a tenger. (A rendházzal kombinált kórház megmaradt alapjait I. Károly (1600-1649) király uralkodása idején mosta el a tenger.) A négyszögletes kialakítású Nagy Piacteret, a Tanácsházát, a Vámházat, a városi malmot és a Szent Ferencről elnevezett kápolnát az 1587 augusztusában lecsapó vihar ajándékozta Neptunusznak.
A város tengerre néző keleti oromfalán felállított Szent Péter templom 1688-ban kezdett el süllyedni. A Péter-szikla és Isten házának tornya 1697-ben dőlt bele a vízbe. Az egész sziklát és a főhajót 1703-1724 kötött nyelte el a teljesen tenger. (A 2000-es víz alatti régészeti feltárás során a búvárok 8,2 méter mélyen találták meg a templom romjait 924 négyzetméteren szétszóródva. A szentély maradványaiból apály idején még jól kivehető egy 5 méter hosszú, a mellette kialakított Szent Jakab utcából pedig egy 337 méter hosszú falszakasz.)
A hajó és a város - kocsmacégér Dunwichban 
Az Északi-tenger által eddig még el nem nyelt Szent Jakab templom
Erózió által homályosan
Hasonló sors jutott a III. Henrik (1207-1272) király alapította domonkos kolostornak is. Itt-, akárcsak a templomosok ispotálya esetében- 1385-ben bár már előkészületeket tettek a szerzetesek átköltöztetésére a közeli Blythburgh nevű faluba, ám a kolostorra először nem a tenger, hanem VIII. Henrik (1491-1547) király csapott le először az 1536-ban kihirdetett szerzetesrendeket feloszlató rendelete által. (A teljesen kifosztott, elhagyatott és romos templomot csak 1717-ben nyelte el az Északi-tenger.)
A település lakossága 1850-ben már csak 237 fős volt. Az egykor virágzó fővárosból a XIX. század közepére egy lepukkant halászfalu lett. A község vezetősége az évszázadok óta tartó enyészetet látva 1832-ben rendelte el Dunwich utolsó templomának, a Szent Jakabnak a felépítését, hiszen a hullámok ekkora már alámosták az 1755-ben emelt Mindenszentek templom alapjait. A szent hely látványos pusztulása azonban nem ekkor, hanem csak 1904-ben kezdődött el. A roskatag torony 1919. november 12-én dőlt bele a tengerbe.
Három tengerfenékre süllyedt dunwich-i templom
Jacob Forster sírja
Persze 800 év alatt nemcsak a várost és környékét nyelte el a víz, hanem annak összes temetőjét is. Az egykor 200 „férőhelyes” Mindenszentek temetőből például ma már csak egy darab sír mutatja a holtak világához vezető utat, miután az utolsó előtti, John Brinkley Easey földi maradványait rejtő sír 1992-ben belecsúszott az alámosott temetővel együtt a tengerbe. A még látható utolsó nyughely az 1796-ban elhunyt Jacob Forsteré. Turisták kedvenc zarándokhelye. A helyi legendárium szerint a víz alá került 8 templom, 4 kápolna és 6 további egyházi épület harangjai apály idején mindig meg-megkondulnak a hullámok alól-, így emlékeztetve a még élőket Dunwich „atlantiszi elpusztulására”. A fáma szerint ekkor emelkednek ki vízből azok a tengerbe fúlt lakosok szellemei is, akik csapatostul keresik fel szülővárosuk megmaradt házait és (még) élő lakosait, hogy a rossz jelleműeket megbüntethessék. Állítólag a romos, XIII. században épült ferences kolostort, illetve a Szent Jakabról elnevezett egykori leprások kórházát kísérteties lidérces fény burkolja körül ilyentájt.
Az egykori leprások kórházának romjai napjainkban
Summa summarum, valószínűleg örök rejtély marad, hogy H.P. Lovecraft honnan merítette ihletét a szóban forgó rémregényéhez, a minta ugyanis bármelyik víz alá merült település lehetett: vagy az amerikai Greenwich (É: 42°21’33”, NY: 72°17’47”) vagy az angol Dunwich (É: 52°16’39” K: 1°37’52”)-, hiszen a kezdő sorok mind a két településre illenek. „Mind meredekebb a kaptató, s a fehér hangával benőtt sziklafalak is mind közelebb nyomulnak a kanyargós, porlepte gyalogút két oldalán.”
Jamrik Levente
