Bár Mussolini felhőkarcoló építési kezdeményezéseit sorra lehurrogták az építészek, a fasizmus húszévnyi regnálása alatt 192 kisebb-nagyobb méretű, ma is élhető és szerethető települést hagyott az utókorra.

"Mussolini az építész" Korabeli falfestmények montázsa. (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Búcsú a fegyverektől

„Az olaszok csak a háború művészetéhez nem értenek”- állapították meg sommásan egymás között az osztrák és magyar politikusok 1917. november 19-e után, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a Monarchia és Németország csapatai a caporettói áttörés során teljesen szétverték Luigi Cadorna tábornok 49 hadosztályból (650 ezer ember) álló négy hadseregét az Isonzó völgyében. 40 ezer halott, 20 ezer sebesült, 50 ezer dezertált, 300 ezer fogoly, illetve az olasz tüzérség fele - csaknem 3150 löveg - volt Olaszország vesztesége a Duna-menti Monarchia győztes csatája során. A vereség miatt a talján hadseregben olyan mélyre süllyedt a morál, hogy csak tizedeléssel, szociális segély kihelyezésével, illetve a földosztás ígéretével tudta Vittorio Emanuele Orlando olasz kormányfő valamelyest országa katonai egységét látszólag fenntartatni. Sikertelenül. A káosz oly nagymértékű volt, hogy Róma csak egy év múlva -1918 novemberében- tudott belpolitikai és honvédelmi válságán felülkerekedni a katonailag segítségére siető francia, angol és amerikai kontingenseknek köszönhetően. (Az amerikai csapatok soraiban harcolt Ernest Hemingway későbbi Nobel-díjas regényíró.) Az élőerő és technikai fölénybe kerülő antant erők sikereit ráadásul az is segítette, hogy a Svetozar Borojević tábornagy vezette k.u.k. sereg már német segítség nélkül harcoló, etnikai alapon szétforgácsolódó, pacifista embertömeg lett. Így Itália bár győztesként fejezte be háborút, csapnivaló katonai teljesítménye miatt alig kapott jutalmat szövetségeseitől. Dél-Tirol, Trieszt, Isztria, Észak-Dalmácia, Dodekanézosz (a görög Kos sziget és környékének) közigazgatási megszerzése ugyanis sem a csaknem másfél millió olasz halálát okozó háború, sem az 1917-es katonai összeomlás utáni harcok folytatásáért beígért, államilag garantált, ám a békeszerződések lezárásával mégsem teljesített földosztás sem feledtette.

A trieszti zászlórúd. Első világháborúban elesett pilóta szobra a később kialakult fasizmus jelképével (Fotó: Artefascista.it)

Anakronisztikus fasizmus

Az 1922. október 31-én miniszterelnöknek kinevezett Benito Mussolini tudatában volt az olasz hadsereg Nagy Háborúban nyújtott kritikán aluli, csapnivaló szereplésének. Az Isonzót megjárt politikus ellenben azzal is tisztában volt, hogy Olaszország, mint győztes hatalomnak kötelessége köztereivel, épületeivel és szobraival az „olasz katona heroikus vitézségét” dicsőítenie és magasztalnia.  Ezt az történelmi - ideológiai és morális ellentmondást Pietro Maria Bardi műkritikus oldotta fel először 1931. február 24-én a „L’Ambrosiano” nevű újságban megjelentett kiáltványában, amely szerint nem a közelmúlt katonáinak kell emléket állítania a fasiszta rendszernek, hanem a jelen harcosainak és Augustus császár ókori légióinak. Erre az önmeghasonulásra jó példa az első világháborúban elhunyt pilóták emlékére emelt Attilio Selva formázta trieszti zászlórúd-, amelynek központi elemét - anakronisztikusan - a fasizmus szimbóluma, a vesszőnyaláb mellé kötözött bárd foglalta el a királyság (a Savoyai-dinasztia), vagy Friuli tartomány címere helyett. A hasonló elképzelések alapján megépített Marcello Piacentini tervezte bolzanói diadalívnél maguk az oszlopok voltak a bárddal összekötözött vesszőnyalábok. A genovai Győzelem terén álló diadalív Arturo Dazzi formázta frízein ellenben már maga Szent György és Augustus császár „vezette győzelemre” az Alpok lejtőin masírozó olasz hadsereget (!) az Osztrák-Magyar Monarchia ellen. A Horthy-féle Magyarországon ez idő alatt teljesen más ideológiai szintek mentén létesültek hősi emlékművek.

A bolzanoi diadalív, ahol az oszlopok vesszőnyalábok.  (Fotó: Artefascista.it)

A genovai diadalív. Augustus császár feje és az Alpok lejtőin masírozó olasz csapatok. (Fotó: Skyscrapercity.com)

Mussolini az építész

Paolo Nicoloso  "Mussolini az építész" című könyve szerint a XX. század első felében a világ egyetlen állama sem emelt annyi épületet, mint a fasiszta Olaszország. „Iskolák, templomok, kormányzati épületek, minisztériumok, repülőterek, posták, kultúrházak, parkok, kórházak, vasútállomások, operaházak, uszodák, szociális lakások garmadája épült fel Itália szerte - amelyek célja nem volt más, mint a politikai rendszerváltás harsány hirdetése.” Az építész-és szobrászképzés teljes megújulásával járó új olasz racionalista építészet megteremtette az “architetto integrale” embertípusát, amely a reneszánszhoz hasonlóan a magas technikai felkészültségű mérnökökből nem csak művészeket, hanem logikusan gondolkodó urbanistákat nevelt. Az olasz hadsereg első világháborús szereplésének „apoteózisait” kifejező emlékművek mellé, így olyan monumentális, emblematikus és reprezentatív épületek-, a nagyobb városokban komplett városrészek- épülhettek fel országszerte, ahol a politikai tartalmú középületek mindig kiemelt helyett kaptak (Casa del Littorio, Casa del Fascio, Casa dei Balilla, Palazzo del Governo) a falvak és városok új főterein.

Fasiszta (ex római) köszöntést ábrázoló dombormű napjainkban egy római ház falán. (Fotó: Artefascista.it.)

Bergamo országúti kapuja (Fotó: Skyscrapercity.com)

A Duce főépítészének, Marcello Piacentini vezetése mellett 1926 és 1942 között 180 pályázat alapján választották ki a legjobbnak ítélt fiatal építészek város-és falurendezési terveit, amik az antik és a reneszánsz történelmi építészeti hagyományokra támaszkodva, lefektették az új építészeti technikai-technológiai vívmányok segítségével a „modern Európa alapjait”. Ekkoriban kapott új városközpontot Brescia, Trieszt, Bari, Messina, Nápoly, Livorno, Genova, Bologna, Forlí, Ferrara, de monumentalitásban mindegyiket legyőzte Milánó, Torino és Palermo új centruma.

Egy új alapítású város - Predappio - főtere. Balra a fasizmus palotája, jobbra a csendőrség épülete. (Fotó: Artefascista.it)

A legnagyobb átalakítások Rómát érintették. Az olasz főváros belvárosában komplett negyedeket bontottak el, hogy helyükre széles utakat (Via Veneto, Via dei Fori Imperiali) és monumentális, az ókori Rómát visszaidéző középületeket építhessenek. A fővárosban 12 ezer hektáron kezdődött el a munka. A város külső részein széles sugárutakkal tagolt színvonalas szociális épületkomplexum-negyedek nőttek ki a földből. A fővárostól délkeletre felépült a sűrűn beépített, ám egységes arculatú filmgyár (Cinecittà) negyede, a belvárostól keletre 1935-ben már átadták Giovanni Michelucci, Eugenio Montuori és Pietro Aschieri tervezte egyetemi város (La Sapienza) hosszan elnyúlt háromszintes középrizaltos épületeit.

A volt Forro Mussolini napjainkban. (Fotó: Artefascista.it)

Vatikánvárostól északra Enrico Del Debbio tervei alapján már 1933-ban átadásra került az 1942-re tervezett Olimpiai Játékoknak helyt adó Foro Mussolini (ma Foro Italico), ahová nemcsak ókori mintára 60 darab carrarai márványból kifaragott négy méter magas atlétákat ábrázoló szoborcsoportok, mozaikokkal díszített sportkomplexumok, hanem a Fasiszta Testnevelési Akadémia épülete is megépült.

Az E.U.R. ikonikus épülete (Fotó: Skyscrapercity.com)

A belvárostól délnyugatra kifejezetten reprezentatív céllal készült, a fasizmus 20. évfordulója alkalmából megrendezendő világkiállítás kirakatvárosa, a Marcello Piacentini tervezte E42 (E.U.R.- Esposizione Universale Roma) városrész. A központi fekvésű félköríves záródású nyílásokkal tagolt márvánnyal borított kőkubus és melléképületei számtalan játékfilmnek nyújtottak díszletet. 1937-ben ide szánták a világ legmagasabb felhőkarcolója - a 426 méteres moszkvai Szovjetek Palotája pályázatán induló Armando Brasini 450 méteres toronyházát is, amit a magas költségek miatt a Duce végül is lefújt. Mussolini egyébként különös szerelemmel kötődött a grandiózus méretű felhőkarcolókhoz. Öt évvel korábban Mole Littoria néven szintén egy hatalmas toronyházat szeretett volna megépíttetni a Foro Mussolini mellé. A pályázatot megnyert Mario Palanti tervezte épület érdekessége az lett volna, hogy 335 méter magas épület alapját egy fedett Colosseummal ötvözte. Az épületben 100 hall, 4500 szoba, könyvtárak, koncerttermek, uszodák, teniszpályák és egy tucat edzőterem kapott volna helyt. Olaszország és az akkori Európa legmagasabb épületének szánt impozáns ingatlan megépítését az Építészeti Kamara (Albo degli ingegneri e architetti) és az építészek országos szakszervezetei (Sindacato Nazionale Architetti, Alberto Calza Bini) csak azért fúrták meg, mert szerintük az épület elnyomta volna a Rómát körülölelő dombok látványát. A diktátor elfogadta a szakemberek döntését.

A Mario Palanti tervezte Mole Littoria római felhőkarcoló (Fotó:Dieselpunk.org.)

Mussolini a városalapító

Bár a harci morál fenntartása érdekében 1917-ben Vittorio Emanuele Orlando kormányfő földreformot ígért azoknak az olasz katonáknak, akik folytatják a harcot a Monarchia ellen -, ígéretét a békeszerződések aláírása után nem tartotta be. Benito Mussolini ellenben nem így cselekedett. 1928-ban a Duce „Kiüríteni a városokat” (Sfollare le città) felhívásában ugyanis arra kötelezte az Országos Városépítészeti Intézetet (Istituto Nazionale di Urbanistica), hogy az ország egész területén tervgazdálkodás formájában a hagyományos városi kultúra helyett több száz mezőgazdasági központot és várost építessen.  

Mussolini, mint díszítőelem egy római ház íves szemöldökpárkányán (Fotó: Artefascista.it)

A mezőgazdasággal foglalkozó munkások számára felépülő „centro comunale agricolo” elnevezésű városokat zömmel Róma és Nápoly között, valamint Foggia környékén építettek fel, szám szerint ötvenet. Az ipari tevékenységre szakosodott gyárak munkásainak kialakított településeket északkeleten Torviscosa - viszkózagyár, északnyugaton Ivrea – Olivetti gyár, Róma mellett Guidonia - repülőgépgyártás, Szardínia szigetén Carbonia - szénbányászat, és Szicíliában adták át. Az új városok sziluettjét a tervezőasztalon bár mindig készre tervezték, és nagyjából mindig azonos koncepció alapján dolgozták ki, a helyszínen a fiatal mérnökök (Cancellotti, Montuori, Piccinato, Scalpelli) sok apró kis ötlettel gazdagították a „fasiszta városok” kritériumait.

Új alapítású olaszországi, dalmát és isztriai városok 1942-ben (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Eszerint mindegyik város két központi, de egymással kapcsolatban álló, tömeggyűlések befogadására is alkalmas tér köré szerveződött. Itt kaptak helyt a kormányzói paloták, a templomok és a 30-as évekre kanonizálódott épülettípusok (pártszékház, posta, kultúrház, csendőrség, bíróság, tűzoltóság, szálloda, iskola, vásárcsarnok, bank, vasútállomás, kórház stb.) garmadája is. A modern központok köré telepítették a kényelmes szociális lakások sorát, amiket akár lakótelep jelleggel, akár kertes többlakásos házakként építettek meg. Az építkezések nemcsak pozitívan alakították át az ország képét, hanem az építészeti gondolkodást is olyan magas szintre emelték, amit követendő példaként állítottak maguk elé a demokratikusabb államalakulatokkal rendelkező országok politikusai is. Mussolini 20 évig regnáló fasizmusa alatt az ország határain belül 146; a nyögvenyelősen önerőből vagy német katonai segítség árán megszerzett országokban (Albánia, Görögország, Eritrea, Etiópia, Líbia, Szomália, San Marino) pedig további 46 ma is élhető új alapítású várost hagyott az utókorra. A Duce hadserege ugyanolyan kritikán aluli hadászati teljesítményét nyújtott a harmincas, negyvenes évek alatt, mint a Nagy Háború idején. Berlintől Tokióig, Moszkvától Londonig így megint mindenki csak azt mondogathatta a zárt ajtók mögött egymásnak, hogy „az olaszok csak a háború művészetéhez nem értenek”.

Jamrik Levente

Dél-olaszországi új alapítású város - Marconia. (Fotó: Artefascista.it)

Fertilia városa (Fotó: Artefascista.it)

Sabaudia városa (Fotó: Artefascista.it)

A tiranai egykori Fasiszta Palota (Fotó: Artefascista.it)