A világ negyedik legnagyobb sóstavának vízellátását föld alatti atomrobbantásokkal és megfordított folyásirányú folyókkal akarták feltölteni a szovjetek.
1961-ig az Aral-tó 68 ezer négyzetkilométeres területével a világ negyedik legnagyobb sóstavának számított. A víz szintje ekkor a tengerszint fölött 53,4 méteren hullámzott. A tónak nagyon gazdag élővilága volt, a halászat és a hozzá kapcsolódó feldolgozóipar közel 30 ezer embernek nyújtott megélhetést, amely a Szovjetunió haltermelésnek az egyhatodát jelentette.
Moszkva már az 1870-es évek közepétől sokat tett azért, hogy az üzbég és a kazah félsivatagos területeket valamennyire termővé tehesse. Az orosz cárság ekkor nemcsak 14 különböző méretű gátat építtetett a Szir Darja és az Amur Darja folyókra, hanem közel ugyanennyi csatornával össze is kötötte a két folyamot. Az aszályosabb időszakokban az öntözést annak ellenére az Aral-tóból fedezték, hogy annak vize sós volt, melynek köszönhetően a termés minősége és mennyisége annyira tovább romlott, hogy ezekben az ínséges években a zöldségeknek és a gyümölcsöknek csak 3 százaléka volt értékesíthető. A szovjethatalom éveiben még nagyobb intenzitással folytatták a tavat tápláló folyók lecsapolását és a hozzá kapcsolódó csatornarendszer kiépítését a nagy vízigényű rizs, gyapot és dinnye termesztése miatt. A Kreml csinovnyikjai 1957-ben avatták fel az Amu Darját a Kaszpi-tengerrel összekötő, nagyobbrészt a Kara-kum sivatagon keresztül áthaladó 1100 kilométeres, évi 8-14 km3 vízfelvétellel rendelkező Türkmén-főcsatornát a hozzá kapcsolódó 100 MW-os Tahia Tasi vízerőművel együtt, pár évvel később pedig az évi 10 km3 vízfelvételű Amu Buharai-csatornát-, amelyek a korabeli számítások szerint 8,3 millió hektárnyi terület öntözését tették lehetővé. Noha az Aral-tó vízutánpótlását ezzel jelentősen veszélyeztették, sőt az erre utaló első jelek már 1961-ben már meg is mutatkoztak, Moszkva további csatornák megépítését rendelte el. Ennek megfelelően öt évvel később már át is adták az évi 11 km3 vízhozamú Déli-Golodnaja- és az évi 5 km3 vízfelvételű Karsi-csatornákat is. Az öntözött mezőgazdasági területek nagysága 1970-re már elérte a 74 ezer négyzetkilométert. Az Aral-tó pusztulása ekkor már megállíthatatlan volt.
„Nem baj”- jelentette ki a Kreml, majd ukázba adta az ország vízmérnökeinek, hogy fordítsák meg az Irtis, az Iszim, a Pecsora és Tobol folyók folyásirányát, hogy ezeket a folyamokat a sztyeppén keresztül egy 2500 kilométer hosszú csatornával összeköthessék az Ob folyóval, hogy ezáltal biztosíthassák az Aral-tó vízbázisát. A megfelelő folyásirány kialakítása érdekében Moszkva több föld alatti atombobbantással kívánta átrendezni a terepet. Az első robbantásra 1971 márciusában került sor Vasjukovo falu közelében. A 15 kilotonnás atombomba felrobbantása azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az expozíció "csak" egy 750 méter átmérőjű krátert produkált az erős nukleáris szennyezés mellett. 1975-ben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség nyomására a további 249 föld alatti atombrobbantást átmenetileg felfüggesztette a Kreml. Ez így is maradt egészen 1986-ig, amikor is hivatalosan is leállították a költségesnek ígérkező építkezést. Egy mai becslés szerint kb. 40 milliárd amerikai dollárból lehetne megépíteni a csatornát. A sugárszennyezés mellett tetézi a problémákat, hogy az egykori Újjászületés-szigeten Moszkva egy katonai lőteret is elkezdett működtetni Aralszk-7 néven, mely leginkább biológiai fegyvergyárként vált hírhedté. A telep felhagyása után jelentős mennyiségű tularémia, pestis, tífusz, himlő, szibériai fekély, brucellózis és botulinum toxin került a földbe, amely félő, hogy azóta is megőrizték életképességüket és a rágcsálók, illetve a kisebb emlősök útján továbbterjedhetnek. Jó példa erre, hogy 1971-ben egy szabadtéri kísérlet következtében kiszabadult egy génmódosított antrax vírus, amely 10 embert fertőzött meg és hárman (egy nő és két gyermek) el is hunytak a fertőzésben. 1988-ban mintegy 50 ezer tatárantilop hullott el néhány óra alatt a teleptől mintegy 20 kilométerre, feltehetően egy kiszabadult vírus miatt.
Visszafordíthatatlan
Azóta a tó felülete kevesebb, mint 27 ezer négyzetkilométerre zsugorodott össze, ami annyit tesz, hogy 60 év alatt a víz szintje csaknem 30 métert csökkent! A tó jelenleg három részből áll: délnyugaton az Aibugir tenger, délen a Nagy-Aral tó és északon a Kis-Aral tó terül el. 2010-re azonban a tó keleti része nagyrészt teljesen kiszáradt, hiába is építették fel 2005-re a kazahok az úgynevezett Kokaral gátat, hiszen a szegényebb Üzbegisztán költségvetéséből nem futotta a déli medence vízszintjének megemelésére.
2004-re az Aral-tó elveszítette korábbi területének 75, vízmennyiségének 90 százalékát, a korábbi partvonal mentén fekvő települések több tucat kilométerre kerültek a víztől. Így járt például a kazah Aralszk és az üzbég Mujnak városa. Ez utóbbi település egyébként Üzbegisztán leggazdagabb halásztelepülése volt, több tízezer lakossal. Mivel a város életének meghatározó iparága a halászat volt, az Aral-tó fokozatos kiszáradása miatt az itt lakók nagy része munkanélkülivé vált és a kilátástalanság miatt már az 1980-as évek elején szép lassan elköltözött barátságosabb vidékekre. Az egykori kikötőváros jelenleg 140 kilométerrel beljebb terül el, mint maga az Aral-tó partja. Ez a köztes terület lényegében egy kietlen, terméketlen föld. Ráadásul ahogy a tó folyamatosan apad, egyre több és több só szabadul fel az egykori mederaljból-, amelyhez az élővilág már nem tud alkalmazkodni, így nem meglepő, hogy 1974 óta folyamatos egyedszám csökkenés figyelhető meg a szárazföldön is. Mivel a kiszáradt medert homokviharok kavarják fel és sóval borítják be a környéken elültetett szívósabbnak gondolt haszonnövényeket is, így a halászat után a mezőgazdaság is pusztulni kezdett. A helyi lakosoknál gyakori lett a tuberkolózis, a torokrák és más légzőszervi megbetegedések száma. A proteinhiányos táplálkozás miatt az emberek anémiásokká váltak, a csecsemőhalandóság az egekbe szökött.
A kormány, hogy mentse a még menthetőt, 1993-ban modernizáltatta a Szovjetunió egykor legnagyobb halfeldolgozó- és konzervgyárának számító üzemet, ám a halakat már nem innen halásszák ki, hanem az 1500 kilométerrel távolabb elnyúló Csendes-óceánból, s szállítják át ide vasúton, Szibérián keresztül. Persze ez a feldolgozott fagyasztott halmennyiség még mindig nagyon messze van az aranykorban évente 44-50 ezer tonna kifogott Aral-tavi kopoltyústól, hiszen az 1950-es években még gazdag ökoszisztéma, 34 halfajta (benne endemikus fajokkal) java napjainkra már kipusztult. A jelenleg már csak pár ezer fő által lakott város fő turisztikai látványossága az Aral-tó egykori, mostanra kiszáradt medrében álló rozsdás hajóroncsok, a „halászhajók sivatagja.” A tó egykori partján emlékművet is emeltek a városlakók a kiszáradt tó emlékére, amely az ember által okozott környezeti katasztrófa egyik legjelentősebb szimbóluma.
Jamrik Levente
