Csaknem 22 ezer kilométer hosszú London csatornarendszere. A kiváló horror- és gyilkossági helyszínt pár éve szervezett keretek között bárki megcsodálhatja.
Csatornapatkányok (Fotó: Dailymail.co.uk)
A londoni Kharón
London területét egykor 21 kisebb-nagyobb vízhozamú folyó (pl.: Brent, Creek, Earl, Effra, Falcon, Fleet, Hackney, Mosel, Muswell, Neckinger, Peck, Tyburn, Walbrook, Westbourne stb.) szelte át, amelyek mind a Temzét táplálták. Ezeket a mellékfolyókat nemcsak a római, a normann és az angolszász kereskedelmi- és katonai flották használták szívesen, hanem a város lakossága is-, hiszen London népe a középkor végéig szinte csak innen tudta beszerezni friss ivóvizét és táplálékát. Az 1666-os nagy londoni tűzvész után tíz évvel a Szent Pál katedrális tervezője, Christopher Wren elképzelése alapján 1676-ban kezdték el kiépíteni a 21 méter (a torkolatánál 91 méter) széles Fleet folyó belvárosi partszakaszát, hogy a megerősített töltéseken, illetve az itt kialakított új öblökön keresztül véglegesen megoldhassák a tengerpart és Északkelet-Anglia közötti szénkereskedelem akkut szállítási gondjait, illetve egy újabb tűzvész esetén logisztikailag zökkenőmentesebben juthassanak ki az emberek tömlőikkel együtt a folyóhoz. A tervező és a városi tanács arra is ügyelt, hogy a velencei Nagy-csatorna mintájára megerősített partszakasz mellett további négy díszes kőhidat (Bridewell, Fleet Street, Fleet Lane, Holborn) is felépíttessen 1680-ra. A szakemberek számításai azonban hamar csődöt mondtak. A szenet szállító bárkák, dereglyék és hajók kapitányai ugyanis a nehéz manőverezhetőségre hivatkozva nem szívesen használták a kiépített partfalakkal rendelkező mellékfolyót-, így az a XVIII. században közepére (más források szerint már a XIII. században) súlyosan elszennyeződött.
(Fotó: Dailymail.co.uk)
A Fleet
A kihasználatlanságnak, a környék cserzőműhelyeiből és vágóhídjaiból idefolyó nyíltszini szennyvíznek, az orrcsavaró bűznek, illetve a fertőzésveszélynek köszönhetően a városi tanács 1765-ben döntötte el, hogy a Highgate-tavak táplálta, a Hampstead halastavakból eredő-, egyébként vasban nagyon gazdag- Fleet folyamot inkább lefedeti, hogy azt a jövőben közlekedési korridor helyett szennyvízcsatornaként használják. A csaknem 7 kilométer hosszú medret a Belváros alatt 40 méteres mélységben két hosszú ágra (3 és 5 km) bontották szét, amelyek ma is viszonylag jól bejárhatók. Érdekes építészettörténeti adalék, hogy a 100 évvel korábban épített hidakat (pl.: a Ludgate Circus alatti egykori Wren) Robert Hook építész javaslatára nem bontották le, hanem boltívként beépítették a 3,65 méter magas alagútrendszerbe, amelyet 250 évvel később, 1999-ben fedezett fel újra Simon Thurley múzeumi kurátor. A csatornát természetesen több, különböző magasságú és méretű kamrával és ciszternával is kibővítették. Erre a technikai lépésre azért volt szükség, mert a Temze vízszintje dagály esetén nemcsak 7 méternyivel nő meg, hanem a korábban ide torkoló folyókat, csatornákat 600-1000 méterrel vissza is duzzasztja medrükben. Dagálykor például egy 4,5 méter magas kamrát 56 perc alatt tölti meg színültig vízzel a folyó.
(Fotó: Dailymail.co.uk)
A Walbrook
A London többi folyója sem járt sokkal jobban a Fleetnél. Elszennyeződésükre hivatkozva bár a városi tanács többnyire 1834 és 1856 között szinte mindegyiket lefedette, ám az angol főváros legrégebbi, még ma is működő csatornáját-, a Walbrookot már 1598-ban a föld alá száműzték. Ez a folyó kultúrtörténetileg azért érdekes, mert az 1864-ben a King Cross közeli csatornaszakaszban folytatott ásatások során Augustus Pitt Rivers tábornok 48 olyan súlyosan megcsonkított koponyát talált a sárba beágyazódva, amelyekhez nem kapcsolódtak testek. A csonkolásból a régész arra következtetett, hogy vagy a rómaiak elleni Baudica királynő vezette riceanus-féle lázadás során lefejezett kelta harcosok koponyáit, vagy annak a római légiónak az osszáriumát találta meg, akik londoni kapitulációjuk után hiába adták meg magukat a Venedotia (Gwynedd) Királyság seregének-, gyávaságukért életükkel kellett fizetniük. Napjainkban a Walbrook (vagy más néven London Bridge Sewer) ódon csatornája persze nemcsak a szennyvíz elvezetését és a telekommunikációs cégek különböző méretű és kapacitású hálózatainak elvezetését szolgálja ki, hanem idézőjelben azokat az anarchistákat, állat- és környezetvédőket is, akik valamilyen formában elégetetlenek a fennálló politikai rendszerrel. Jó példa erre az 1999. június 18.-án megtartott Kapitalizmus Elleni Karnevál esete, ahol a szervezők szimbolikusan csak azért nyitották meg a csatorna feletti tűzcsapokat, hogy a telítettség miatt az utcákra kibugyogó szennyvízzel demonstrálják mindazt a hazugságtengert, amelyet pont a Londonban tartózkodó 25. G8 csúcstalálkozó politikusai az éterbe és a jónépnek felböfögtek.
(Fotó: Dailymail.co.uk)
A Westbourne
A XIX. század derekán egy vaskos csőbe erőszakolt Westbourne folyó –amelyet jelenleg Ranelagh csatornának hívnak- építéstörténete azért érdekes, mert a vezeték alá építették fel a Sloane Square nevű metróállomást. A szürkére festett vascső olyan jól bírja a megálló feletti átvezetés környezeti és technikai kihívásait, hogy London 1940-es bombázásakor az 1934-ben felújított és modernizált állomás bár teljesen elpusztult 36 utasával együtt, ám az akkor 72 éves csőről –állítólag– még a repeszdarabok is visszapattantak a detonációkor. Matt Brown és Paul Cox városi felfedezők szerint a csatorna járatrendszeréből sajnos csak egy-egy 20 méteres szakasz járható be, amely az egyik Chelsea, a másik pedig a Hyde Park alatt lelhető fel.
(Fotó: Dailymail.co.uk)
A folyók lefedésén kívül persze London vezetése további csatornákat is kialakíttatott. 1859 és 1868 között 318 millió tégla felhasználásával, 670 ezer köbméternyi beton, illetve 2,7 millió köbméternyi föld megmozgatásával először 160, majd pár évtized múlva összesen 720 kilométernyi, hat ágból álló gyűjtőcsatornát, valamint ehhez kapcsolódva további 21 ezer kilométernyi gyalogszerrel nem járható utcai szennyvízelvezető csatornát építettek ki. A korai labirintushálózatot Joseph Bazalgette főmérnök tervezte, amely jelenleg is a központi magja a nyolcmilliós világváros szennyvízhálózatának. Az ekkor készített és kivitelezett tervek alapján a rendszer ekkor akár óránkénti 6,5 milliméteres csapadékkal is képes volt megbirkózni. A tervek szerint 2020-ra további 35 kilométer hosszú, 9 méteres átmérőjű transzfer alagút is elkészül majd a Temze alatt Hammersmith és Beckton között. A megaproject költsége már most meghaladja a 2 milliárd angol fontot.
Jamrik Levente
(Fotó: Dailymail.co.uk)
