A világ legnagyobb halottak városa volt a London melletti Brookwood, ahová -morbid mód- vasúton szállították ki az elhunytakat.

A londoni Nekropolisz (Fotó: Flickr.com)

Rothadás a köbön

A híres londoni kolerajárvány közel 15 ezer ember halálát okozta 1848 késő őszén. Mivel az ekkor már csaknem két és félmillió lakosú fővárosban csak 200 darab, összesen 218 hektárnyi temető és sírkert állt az angolok rendelkezésre-, így a Temze-parti város lakói a fertőző holttesteket a szűkös helyhiány miatt kénytelenek voltak ideiglenes jelleggel egymás hegyére-hátára, a templomok főhajóiban gúlákba összegyűjteni. Bonyolította a problémát, hogy szentélyekben kialakult mérhetetlen bűz és kifolyó hullaváladékok megszüntetése érdekében a korábban elhantolt tetemeket ki kellett ásniuk a föld alól, hogy a „frissebb” rothadásnak indult korpuszokat legalább a postmortalis első 72 órájáig a földben tarthassák. Ezzel a kényszerű eljárással azonban az volt a gond, hogy a testek bomlási folyamata nem indult be fagypont alatt, így a szénsavban eltett hús épp maradt, kihantoláskor azonban a szabadtéren igen rohamos gyorsaságú lett a putrefakció folyamata-, a testekből kifolyó toxikus nedvek ráadásul teljesen megmérgezték és átitatták London - akkor még- nagyon gyenge lábakon álló ivóvízellátását is.

Az egészségügyi szakemberek további haláldömpingre számítottak, amelyet leginkább az iparosodás miatt a főváros gyáraiban munkát kereső, a vidéki mezőgazdasági munkákat hátra hagyó, külvárosi nyomornegyedekben és szegény-telepeken vártak. Jóslatuk be is következett. 1902-ig -igaz, a közegészségügyi ellátás kiépítésével párhuzamosan csökkenő tendenciát mutatva- 20 ezer felnőtt és további 30 ezer gyermek hunyt el évente az egymás után lecsapó kolera, himlő, kanyaró és tífuszjárványokban. A londoniak átlagéletkora 30 évre, egy dokkban dolgozó szakmunkásé pedig 17 évre redukálódott le. Bár Edwin Chadwick higiéniai harcos javaslatára a Királyi Bizottság szinte azonnal megalapította a 80 ezer sír befogadására alkalmas, 14 hektáron elterülő clerkenwelli temetőt-, ám a sírásók így sem, és itt sem győzték a töménytelen munkát elvégezni.

Az angol holtak városa 1852-ben (Grafika: The Illustrated London News)

Hullákat szeretettel

London lakói egy picit akkor lélegezhettek fel, amikor a Királyi Bizottság 1851-ben elfogadta azt az új temetkezési törvényt, amely kimondta, hogy további hét, összesen 282 hektáron elnyúló új köztemetőt kell kialakítani a főváros külterülete mentén, amely talán kordában tarthatja a rothadó holttestekből kiáramló, becslések szerint évi 85 ezer m3 miazmát (betegséget hordozó gőzt) is. A Brit Birodalom kormánya egyébként ekkor fontolóra vett egy sokkal olcsóbb javaslatot is: Francis Seymour Haden angol sebész ugyanis azt tanácsolta a Parlamentnek, hogy talajjavítás szempontjából több holttesttel megrakott hajót süllyesszenek el a Temze torkolatánál és a La Manche-csatorna közepén, amely nemcsak a halpopulációnak tesz majd jót, hanem a folyásirányok miatt „a vízfelszínén lebegő bomlásban lévő emberi szemetet” suttyomban átlehet majd passzolni a franciáknak és a hollandoknak. Az orvos esetleges külpolitikai bonyodalmakkal járó ötletét nem támogatta a kormány.

Geoffrey Keynes bibliofil 1964-es tanulmánya szerint a probléma orvoslására Sir Richard Broun és Richard Sprye talált elfogadható megoldást. A két technokrata úriember ugyanis azzal a javaslattal állt elő, hogy gépesítsék a temetkezést. Előterjesztésük alapján a kormány elsősorban vásárolja meg a Londontól 37 kilométernyire fellelhető Woking település melletti rossz minőségű földeket, hogy ezt a vasúttal is könnyen megközelíthető 1500 hektáron létrehozhassák a főváros nekropoliszát, majd másodsorban az állam vegye meg, vagy bérelje ki azokat a London és Délnyugati Vasúttársaság (London & Southwest Rail, LSWR) által kiselejtezett Pullman-kocsikat, amelyeket hermetikusan jól zárható halottaskocsikká lehetne átalakítani. (Az átalakítást egyébként Joseph Beattie Hamilton mérnök terve alapján végezték el.) Számításaik szerint a Brookwood-ra keresztelt Holtak Városába a gőzmozdonyok kocsinként 50-60 koporsót tudnának szállítani, amelyeket kora este és hajnalban lehetne elindítani a Waterloo állomás külön erre a célra átalakított és felépített halottasház peronjairól.

Vasúton a túlvilágra (Fotó: Cemetery.com)

Modernizált holttest szállítás

Broun további elmélkedései szerint ezzel a megoldással naponta 3000-5000 fertőző holttestet lehetne sokkal olcsóbban és gyorsabban elszállítani és eltemetni a fővárostól jó messzire, mint a lassúnak és drágának tartott belvárosi lovas kocsis temetkezések során. A két technokrata szerint az új köztemető nem tömegsír lett volna, hanem 5 millió 830 ezer 500 elhunytat befogadó sírkert. A két vállalkozó járványok esetén, illetve a családi sírboltos temetkezések esetében úgy kalkulált, hogy sírhelyenként, három rétegben akár 10 koporsó is elhelyezhető lenne, amely összesen 28 millió 500 ezer holttest elhelyezését eredményezné. Évi 50 ezer halálesetet feltételezve ez a „korszerű megoldás” London temetkezési problémáit 350 évig tudná/tudja orvosolni.

Az ötletet nem fogadta mindenki kitörő örömmel. Míg az LSWR részvényesei attól tartottak, hogy az olcsóbb menetdíj miatt részvénypakettjeik árfolyama drasztikusan csökkenni fog, addig Charles Blomfield, London püspöke azzal érvelt a vasúti temetkezés ellen, hogy a gőzmozdonyok által generált zaj és a sebesség egyrészt nem egyeztethető össze a keresztény szellemiségű temetkezések ünnepélyességével, másrészt pedig a társadalmi rangsor alapján első-, másod és- harmadosztályú halottaskocsikba rangsorolt holttestek nemcsak az elhunytak emberi méltóságát alázná meg, hanem azok hozzátartozóit is. Henry Drummond parlamenti képviselő az ötletet egyenesen a kormány ingatlan- és telekspekulációs törekvésének tartotta.

Holtak Társasága (Fotók: The London Necropolis)

1852. június 30-án azonban a Brit Birodalom parlamentje áldását adta a londoni Nekropolisz és a Nemzeti Mauzóleum Vállalat (LNC) megalapítására. A világ akkori legnagyobb temetőjének kiépítését 1853 szeptemberében kezdték el William Cubitt és William Tite terve alapján. Az 1854. november 7-én Charles Sumner anglikán püspök által felszentelt szabálytalan alakú temetőkert északi oldalán 1864-ben adták át a Londonból befutó koporsó-kocsikat fogadó Központi Vasútállomást, ahonnan egy déli irányú szárnyvonalon tovább haladva lehetett elérni az úgynevezett nonkonformista és az anglikán hitűek parcelláit. (A vonatközlekedés persze már jóval hamarabb, 1854. november 13-án elindult.) Természetesen mind a két „felekezet” kegyelet-negyedének is volt egy-egy vasúti fiókállomása, amelyeket Északi és Déli nevekkel illettek. Mind a három vasútállomást Sydney Smirke tervezte.

Viktoriánus "halottkultusz" (Fotók: Flickr.com)

Ingyen sör, örök élet

A viktoriánus stílusban megépített Központi Vasútállomást úgy képezték ki, hogy az egyik fogadótermét az anyagilag jobban eleresztettek, a másikat pedig a szegényebb gyászolók használhatták. Az előbbi nemcsak külsőségeiben (aranyozott gyertyatartók, bársonnyal letakart ablakok és ravatalozók, elektromos világítás stb.) ütött el a szerényebb kivitelű másik várótól, hanem alkoholt is árusító első osztályú büféjével is. Mivel a vasúti személyzet ingyen használhatta ezt a luxus-utasellátót, így 1867. január 12-én az egyik mozdonyvezető annyira leitta itt magát várakozás közben, hogy a tűzoltóknak kellett a gőzöst visszavezetniük Londonba. (Míg a 64 méter hosszú Északi-állomást-, amely egy kápolnával is rendelkezett- 1960-ban lebontották le, addig a 39 méter hosszú Déli pályaudvar 1972-ben égett le. Ezt utólag a megmaradt tervrajzok alapján renoválták.)

Egyedül nem megy

Mivel a londoni metró építése miatt 1862-től 21 belvárosi temetőt is fel kellett számolniuk az angoloknak, így az ott eltemetett csaknem 8 ezer sírt exhumálták, és 220 konténerben átszállították a Brookwood-i temetőbe. Pár évvel később a temető igazgatósága 3 börtönnel, 18 kórházzal és elmegyógyintézettel, illetve 14 dologházzal is szerződést kötött, hogy holtjaikat itt temethessék el. 1929-ben alakították ki a temető első katonai parcelláját, ahová az I. világháború európai frontján elesett 468 amerikai katonát hantoltak el. 1944-ben további 3600 tengerentúli honfitársukat temették el melléjük.

Természetesen a Nekropolisz Vállalat nemcsak a szerelvényenként 1035 mázsát nyomó „friss” elhunyt részére tartott fent hermetikusan jól záródó kocsikat, hanem a gyászolók részére is-, amelyeknek jegyeit szintén első-, másod- és harmadosztályra állították ki. A naponta induló szerelvények számát rendkívüli nagy temetéseken természetesen az LSWR mindig megsokszorozta. Ilyen eset volt például, amikor Charles Bradlaugh parlamenti képviselő, a londoni indiai önkormányzat híres szószólóját 1891. február 3-án több mint 5000 gyászoló kísérte el végső útjára. A 17 darabból álló első osztályú szerelvény utasai között ott volt az alig 21 éves Mahátma Gandhi is. (Az olcsó menetjegyeiről híres Nekropolisz Vasutat egyébként igen hamar felfedezték maguknak a környékre járó londoni golfozók is, akik gyászolóknak álcázva magukat a menettérti utazás egytizedéért utaztak Woking környékére többlyukú pályáikhoz játszani.)

Amerikai és csehszlovák II. világháborús katonai parcellák (Fotó: Flickr.com)

Egy első osztályú, 2,7 méter x 1,2 méter nagyságú sírhely 2 Font 10 sterlingbe (2013-ban ez kb. 172 £, azaz 62 ezer Ft) egy másodosztályú sírhely 1 Fontba (ma 69 £, azaz 25 ezer Ft), egy harmadosztályú, azaz úgynevezett koldussírhely megvásárlása ingyenes volt, hiszen ez utóbbi költségét a cég mindig a plébániákkal gazdálkodtatta ki. Természetesen az árlistába nem tartozott bele a koporsók elkészítésének munka- és anyagárai, a temetési szertartás költsége, valamint a sírhely fölött esetlegesen kialakítandó emlékművek, keresztek, szobrok kifaragásának költségei sem.

A föld alatti Holtak Városa (Fotók: Flickr.com)

Nem mindegy hol temetik el

A háborús állapotokra hivatkozva a vasúti szolgáltatást 1941. április 11-én függesztették fel. Éppen időben, hiszen London április 16-17-ei éjjeli bombázását követően a Waterloo állomás és az ehhez közeli Temze hidak teljesen megsemmisültek a Luftwaffe támadásának köszönhetően. Egyébként a „holtak városa” annyira népszerűtlen temetőnek számított az angolok körében, hogy 87 évvel a sírkert megnyitása után -1941-ig- csak 203 ezer 41 embert hantoltak el benne, a korábban vizionált 5 millió 830 ezer 500 elhunyt helyett. A kihasználatlanság miatt 1947-ben nemcsak a temetőn belüli Északi és Déli pályaudvar funkcióját számolták fel -1964-ben a síneket is felszedték-, hanem államosították a Nekropolisz és a Nemzeti Mauzóleum Vállalat által használt Brookwood-i vonalat is. Az LNC vezetése kénytelen volt a közúti szállításra áttérni. (Az utolsó nagy-britanniai vasúti temetést egyébként már az állami tulajdonú British Rail hajtotta végre 1979 szeptemberében. Az utolsó így eltemetett személy herceg battenbergi lord Mountbatten Lajos Ferenc flottatengernagy, India alkirálya és kormányzója, valamint Burma grófja volt, akit az IRA a jachtjával együtt robbantott fel. A főurat azonban nem itt, hanem a Romsey apátságban helyezték el örök nyugalomra.)

A temető 1985 márciusa óta a török származású Ramadan Güney tulajdonában van, aki szinte mindent megtesz azért, hogy a londoniak újra itt temessék el szeretteiket. Ebben segíthet neki a Nagy-Britanniában 2002-ben nagy sikerrel bemutatott Andrew Martin rémregénye, „A Nekropolisz vasút.”  

Jamrik Levente