Márka milliárdokat költött Erich Honecker, hogy 350-500 személyes atombiztos föld alatti várost építhessen magának és a hozzá hű keletnémet elvtársainak. A Kelet-Berlin mellett 1983-ban átadott komplexumhoz hasonlót -a Szovjetunió kivételével- egyetlenegy keleti blokkba tartozó állam sem tudott felépíteni anyagi okok miatt. Bár az idén 50 éves berlini fal leomlott, a prendeni kommunista "alvilág" ma is aktívan dacol az idővel.

A Honecker-bunker (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Ide SALT, oda SALT

Annak ellenére, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok a SALT-1 szerződés keretén belül 1972-ben törvényerőre emelte, hogy legfeljebb 100-100 kilövőállást és ugyanennyi rakétaelhárító (ABM) rendszert tartanak már csak üzemben a jövőben -, a keleti blokk országaiban szinte azonnal lázas atombunker építési hullám kezdődött el. Az NDK Nemzetvédelmi Minisztériuma 1973. február 5-én rendelte el, hogy Kelet-Berlin központjából légvonalban 30 kilométernyire, Prenden falu mellett építsenek fel egy 17 komplexumból álló bunkerrendszert, amely nemcsak a párt vezetőinek nyújthat majd megfelelő védelmet egy esetleges atomtámadás esetén, hanem a III. világháború ideje alatt titkos katonai kommunikációs központként is használható lesz. A „Filigrán” kódnéven futó beruházás első lépcsőjében az állam először felvásárolta az alig 360 fős falu összes házát és melléképületeit, hogy családtagjaikkal együtt ide Stasi ügynököket és a párthoz hű militánsokat költöztethessen. Az 5000-es komplexumnak is hívott  föld alatti várost ellenben nem ekkor, hanem csak az anyagi feltételek megteremtése után, 1976-ban kezdték el kiásni Prenden déli határától egy kilométernyire, és alig 700 méternyire a Joseph Goebbels által 1936-ban Bogensee-ben építtette bunkerekkel kombinált magán nyaralófalujától keletre.

A 17/5001-es számú Honecker-féle bunkerváros keresztmetszete (Fotó:DDR-bunker.de)

A keletnémet föld alatti katonai város rajza (Fotó:DDR-bunker.de)

17/5001: a Gyöngy

A 202 hektáron elnyúló 40 földfelszíni panelépület (garázsok, kocsiszínek, laktanyák, parancsnoki épületek stb.) földmunkáival egy időben kezdték el kiásni a 17 különálló, általában kétszintesre tervezett bunkerek alapjait. Ha a Szovjetuniót nem számoljuk, akkor a 85 ezer tonna betonból és 500 tonna acélból kizsaluzott, 1983-ban átadott központi létesítmény az egyik legnagyobb és legdrágább költségvetéssel megépített föld alatti katonai objektum volt a Varsói Szerződés tagállamainak területén belül. A 17/5001 kódnévvel jegyzett komplexum bejáratát a Bogen és a Strehle tavak közé felépített Nemzetbiztonsági Tanács székházának pincéjéből lehetett elérni egy 200 méter hosszú alagúton végighaladva. A létesítmény lényegében két egymásba illesztett betonkockából állt. A talajvíz és az atomtámadáskor keletkező elektromágneses impulzus miatt a 4,65 méter vastag első betonhéjat 8 milliméter vastag hegesztett acél-és szintén 8 milliméter vastag ónlemezzel is becsomagolták, amire persze másfél méter vastagságban befüvesített földet is elterítettek.

A szocializmus biztos útja (Fotó:Goerlitzer-anzeiger.de)

Ezt a külső betonhéjat felül, illetve az oldalsó falak felsőbb részén tovább tagolták egy 75 centiméter vastagságú "félemeletnyi" betonkerettel. A két falszakasz közötti 1,8 méter vastagságú „űrt” a mérnökök kaviccsal és homokkal töltették fel. Konzolos megoldással ez a betonkeret tartotta meg alulról, oldalról és felülről egyaránt a „benne lebegő” második monolitkubust. A „lebegés érzését” egyébként nem az acélkábelek tömege, hanem a 40 darab, egyenként 1300 kilogramm súlyú és 16,3-25,2 méter között váltakozó magasságú nitrogénnel töltött lengéscsillapítók (Pneumokord-PKU) biztosították-, amelyek állítólag annyira jó szovjet gyártmányoknak számítottak, hogy Erich Honeckernek és kormányának fedezéket nyújtó második betontömb elméletileg csak 400 millimétert lengett volna ki nyugalmi helyéről egy csaknem 20 ezer tonnás légnyomáshullám esetén! Ennek a kombinált védelemnek volt köszönhető, hogy a 96 ezer négyzetméteres „Gyöngy” fedőnévvel is illetett komplexumból, mindösszesen csak 7500 négyzetméternyi hasznos terület állt a kiválasztott 350-500 elvhű párttag és katona részére.

A betonhéjjal-és kerettel körbeölelt 25,5 méter magas, 66,3 x 48,9 méter széles három szintre osztott bunkerben 170 szobát alakítottak ki. A mérnökök az épület legalsó szintjére az ország és a hadsereg vezetéséért felelős vezetők irodáit és egy 50 férőhelyes konferenciatermet helyezték el. Ugyanitt kapott helyt a 180 fős műszaki személyzet üzemeltette hírszerzés, az operatív irányítás, a kódoló-és dekódolók, az UPS-központ, a komplexum energiaellátásért felelős 24 terembe zsúfolt 5 darab 400 kVA-os dízellel üzemeltethető generátor, valamint az óránként 20 ezer köbméter levegőt be-és a kintről esetleg beszivárgó mérges gázok miatt- kifújni is képes 3 blokkból álló erőmű, valamint egy tűzoltó állomás is.

A bunker gépháza (Fotó:Goerlitzer-anzeiger.de)

A bunker műveleti szobája (Fotó:N24.de)

Penészes telexek a bunkertitkárnők egyik szobájában (Fotó:Dravenstales.ch)

A második emelet középső pontján helyezték el a két külső és egy belső kúttal is üzemeltethető óránként 53 köbméternyi vizet megmozgató víztározót, amelynek tartalma nemcsak vízfogyasztásra volt alkalmas, hanem a berendezések hűtésére és esetleges oltására is. Szintén ide telepítették a központi konyhát, az éttermet, a műtőt, a gyengélkedőt, a fertőtlenítőt, valamint azt a televíziós és rádiós stúdiót, ahonnan Honecker biztató szavakkal küldhette harcba a rothadó kapitalizmus ellen harcoló népét és hadseregét. A legfelső szinten hálószobákat és közösségi termeket alakítottak ki. Itt volt a Honecker házaspár szocreál stílusban berendezett bézs színű függönnyel és linóleummal kidekorált szobája is.

Honecker hálószobája a "Gyöngy" nevű bunkervárosban (Fotó:N24.de)

A központi konyha (Fotó: Hadsz)

Az 1,65 méter falvastagságú második betonkockában-, magában a bunkerben- elhelyezett technológiai megoldások egy része vagy szovjet tengeralattjáróban bevált rendszerek, titkos keletnémet, vagy pedig ipari kémkedéssel megszerzett fejlesztésekből ide átmenekített műszaki berendezések voltak. Néhány ember állandóan az élelmiszerrel, vízzel és gyógyszerekkel maximálisan feltöltött komplexumban dolgozott, hogy háború esetén a német pártfőtitkár és bizalmasai azonnal birtokba vehessék a 17/5001-es erősséget. Az objektum elméletileg 14 napig tudott volna gondtalan ellátást biztosítani lakóinak. A külső környezet állapotáról nemcsak egy nukleáris, vegyi és bakteriológiai felderítésre és megfigyelésre alkalmas torony segítségével tájékozódhattak a föld alatt élők, hanem a közelbe telepített 9 radar, illetve a 17/5002-es és a 17/5021-es adóvevők útján akár közvetlenül Moszkvától is. Honecker élete folyamán csupán csak egyszer, 1983. december 13-án tett látogatást a bunkerben, amikor is „felavatta” a kommunizmus Noé (pontosabban a saját) bárkáját. A „Gyöngy” építési költsége egy német bunkerológus becslése szerint 2,5-3 milliárd keletnémet márkába kerülhetett.

Csövek, ajtók és kallantyúk (Fotó:Goerlitzer-anzeiger.de)

A 17/5001-es számú atombiztos bunker mai lejárata (Fotó: Hadsz)

A Spiegel napilap értesülései szerint az 1989-es vértelen forradalom idején az Állambiztonság mintegy 30 tagja menekült ide a "lázongó" hangulatú keletnémet nép és az „NSZK hadseregének haragja elől”, de miután látták, hogy a kutya sem foglalkozik velük, pár nap múlva hazaballagtak. A két német hadsereg egyesítése után a Bundeswehr az „Erich hegyének” is csúfolt prendeni objektumot, mint kommunikációs központ kezdte el használni. (1990 előtt állítólag a NATO semmit sem tudott az épület létezéséről.) Technikai elavultság és tetemes fenntartási költségek miatt azonban a Védelmi Minisztérium 1993-ban kiürítette a területet, s vastag betonnal befeddette az egykori 17/5001-est. A „takarás” ellenére színesfémtolvajok valahogy 2002-ben mégiscsak áttörték a vastag burkot, s töménytelen mennyiségű rezet, fémet, generátort és bútort loptak el Honecker „alvilági” hagyatékából. A területet 2003-ban nyilvánította Berlin műemléknek, előzetes bejelentés útján és mérsékelt létszámban az intézmény 2008-ig volt látogatható. Az ingatlan-együttes az északi szélesség 52°46’42”, keleti hosszúság 13°32’23” koordináták mentén lelhető fel. 

17/5002: a Déjà vu

Az 17/5002 katonai kódnévvel ellátott 80 férőhelyes bunker rádióátjátszó állomás volt. A prendeni központtól nem messze, a marienwerderi erdőben 48 millió keletnémet márkáért 1978-ban átadott kétszintes föld alatti létesítménybe és fölé összesen 17 antennát telepített a hadsereg, hogy a kommunikációs kapcsolat Moszkvával és a Varsói Szerződés többi tagállamával atomháború esetén is folyamatos maradhasson. A „Déjà vu-nak” is nevezett C-kategóriás objektum fölé természetesen egy 110 férőhelyes „U”-alakú laktanyát és egy monolitból kizsaluzott garázsbunkert és építettek. Ez utóbbi két létesítményt Berlin 2005-ben elbontatta. A 90 centiméteres vastagságú erő-és kültéri falakat, valamint a 60 centiméter vastag plafont úgy képezték ki, hogy kibírjanak egy 250 kilogrammos bomba 5 Kp/cm² nyomását is. Az 12000 köbméteres erősség energiaellátását 3 darab 400 kVA dízelmotorral oldották meg. Az idetelepített híradástechnikai berendezések állítólag annyira modernnek számítottak, hogy a Szovjetunió kivételével még a Varsói Szerződés többi tagállamának sem volt ilyen készüléke. A létesítményt az északi szélesség 52°51’29”, keleti hosszúság 13°36’5” koordináták mellett lehet megnézni.

17/5003-5004: terv és álom maradt

A 17/5003 és az 17/5004 katonai kódokkal ellátott központi adatfeldolgozóknak helyet biztosító bunkereket anyagi okok, és a folyamatos tervmódosítások miatt nem épültek meg.

17/5005: a Mielke

Az Erich Mielke állambiztonsági vezetőről elnevezett 160, más források szerint 185 férőhelyes laktanya, és a tőle 50 méterrel arrébb -alagúttal összekötött- kétszintes bunkert annak ellenére csak D-kategóriás erősségűnek tervezték meg a keletnémet és a szovjet mérnökök, hogy a 27 hektáron elnyúló ingatlan-együttes a Stasi tisztjeinek épült. Ennek oka több mint valószínű az lehetett, hogy az 1984-1988 között épített bunker építési ideje alatt az NDK vezetésének már jelentős megtakarításokat kellett előírnia építőiparának az ország rossz pénzügyi helyzete miatt. A 120 millió márkába került beruházás így számtalan épületgépészeti és silány kivitelezési hibával büszkélkedhetett. A szakminisztérium által hivatalosan át nem vett 2700 négyzetméteres objektumban ettől függetlenül kialakítottak egy bunkergarázst, egy orvosi műtőt, adminisztratív és miniszteri céloknak kialakított dolgozószobákat, fürdőszobákat, valamint férfi és női mellékhelyiségeket is. A kocka alakú bunker külső héját 65 centiméter vastag monolit vasbetonnal öntötték fel. A komplexum energiaellátását itt is 3 darab 400 kVA-os teljesítményű dízelmotorral oldották meg, amit a Bundeswehr 1993-ban szereltetett le. Az épület ma komposztálóüzemként funkcionál. A bunker az északi szélesség 52° 47’17”, keleti hosszúság 13°36’0” metszéspontjában áll.

A terület felszíni létesítményei (Fotó:Holidaycheck.de)

A Nemzetbiztonsági Tanács prendeni székháza (Fotó:Wikipedia.de)

17/5011-5021: a Topik

Az 1986-ban átadott 17/5011-es, illetve 122-es katonai kódokkal ellátott műtárgy rövidhullámú rádióállomásnak készült. A kétszintes föld alatti E-kategóriájú létesítmény fölé emelt közepes teljesítményű torony a toposzférán keresztül kommunikált volna a 80-100 kilométerrel arrébb felállított adóvevőkkel, feltéve, ha 1990-ig elkészült volna a műtárgy. A törmelékkel és szeméttel feltöltött komplexum ma az összedőlés határán áll. (É:52°47’1”, K: 13°32’14”) A 17/5021-es rádióállomás mobil kiszerelésű, jól rejtett műtárgy volt, amelyet 2004-ig tartott üzemben a Bundeswehr. (É:52°54’'27”, K:13°45’'13”)

17/5020: a helikopter leszálló

A Wandlitz falutól 3 kilométernyire keletre telepített bunkereket elsősorban a futárszolgálat és a pártagok kimenekítése miatt kialakított füves repülőtér és helikopter leszálló miatt emelték. Honecker elvileg a túlélt atomcsapás után innen felszállva repülhetett volna el galerijével Moszkvába csókkirály párjához- Brezsnyevhez. A föld alatti létesítmények megépítésekor éppen ezért a mérnökök inkább a közúti és repülésnél használatos alkalmatosságok védelmére koncentráltak, mintsem a kiszolgáló személyzet és a pilóták egészségmegőrzésére. Ők kisebb, és inkább másodlagos védelemmel ellátott „óvóhelyeken” húzhatták meg magukat "a nagy vaku villanása alatt". A létesítményt napjainkra teljesen elbontották. (É: 52°43’1”, K: 13°32’11”) Az 5022-ig számozott többi bunker pénz hiányában nem épült fel.

Jamrik Levente