A világ legsűrűbben lakott területe volt a 15 hektáros japán Hashima szigetvárosa. A város és az innen induló tengerfenék alatti bányajáratok építésekor 1300 kínai és koreai munkaszolgálatosnak kellett meghalnia. 1974 óta börtönbüntetés terhe mellett senki sem tehette be a lábát a Pokol szigetére. Talán most virtuálisan mi.
A negyven éve lakatlan "Pokol lépcsőháza": Hashima (Fotó: Wikipedia.jn)
Gunkanjima: a Csatahajó-sziget
Az 1868-as Meidzsi császár (明治天皇) vezette felvilágosult restaurációnak köszönhetően Japán három évtized alatt nemcsak behozta műszaki lemaradását a nyugattal szemben, hanem ezen túlhaladva világpolitikát befolyásoló gazdasági és katonai nagyhatalommá is vált. Mivel a császárság grandiózus ipari fejlődésének csak az ország csekély nyersanyagkészlete állt ellen, így Nipponnak folyamatos gyarmatszerző és kizsákmányoló háborúkba kellett bonyolódnia a folyamatos és bővülő ipari termelésének fenntartása érdekében. Ennek megfelelően a Felkelő Nap országa 1901-ban csatlakozott a Nyolc Nemzet Szövetségéhez, hogy a Kínában kitört nyugat-és keresztényellenes boxerlázadást - szövetségeseivel karöltve leverve-, az Osztrák-Magyar Monarchiával közösen gyarmatot szerezhessen Tiencsin városában, majd az 1904-1905 között lezajlott Oroszország elleni győztes háborúja során teljes befolyása alá vonhassa Koreát és Mandzsúriát, az első világháború után pedig Németországtól megszerezze Mikronéziát és Csingtaót. Bár Japán iparának nyersanyagigényét jelentősen csökkentette a gyarmatokról, koncessziós területekről elszállított termények behozatala, a bányászati termelés ennek ellenére nem állt le a 6852 szigetből álló országban.
Bár az ércbányászati tevékenység főleg Honsu, Sikoku és Kjúsu nagyszigetekre volt jellemző, sok nagyvállalat létesített a kopár és lakatlan szigeteken bányákat, hogy a mind a szárazföldi, mind a tengerfenék alatti szén és mangánlelőhelyeket kiaknázhassák. A Nagaszaki prefektúrához tartozó 505 lakatlan szigetek közül például Ioujima, Takashima és Hashima szigete volt ilyen. Az 1869-ben feltárt bányák szénkitermelése ellenben nagyon lassú és gazdaságtalan volt, ezért az állam engedélyt adott Thomas Blake Glovernek, hogy tengerentúli befektetőinek pénzéből közös vállalatot alapíthasson Ivaszaki Jataró vállalkozóval. A skót kereskedő ellenben nem tudta a bányákat modern és hatékony „üzemekké” átalakítani, így mind a három tárna rövid időn belül bezárt. 1881-ben miután a japán résztulajdonos kivásárolta európai cégtársait újra elindulhatott a munka Glover felügyelete mellett, amit négy évvel később siker koronázott a hashimai tengerfenék alatt megtalált hatalmas szénlelőhely miatt. A Nagaszakitól (端 岛) 15 kilométere délnyugatra elnyúló Hashima (端島) szigetén a vállalkozás a váratlan technikai akadályok miatt azonban csak 1887-ben tudta ténylegesen elkezdeni a függőleges tárnák kibányászását. Ivaszaki Jataró 1890-ben nevezte át vállalkozását Mitsubishinek.
Az idővel dacolva (Fotó: Tvnippon.jn)
A cég munkásai 1893-ban érték el a tenger fenekét. Ugyanebben az évben erősítették meg a sziget partvonalát hullámtörő betonnal, hogy a felszínen kialakított raktárakban minél kevesebb kár keletkezzen a rendszeresen lecsapó tornádók és földrengések miatt. A termelés felgyorsulása miatt először 1897-ben kellett a duplájára növelnie a Mitsubishi cégnek a sziget nagyságát, amely azon kívül, hogy megoldást jelentett a kitermelt föld elhelyezésére, egy feldolgozó gyár helyszíni telepítését is jelentette egyben. A tengerfenék alatti bánya folyamatos térnyerése miatt azonban a gyár-és bányaszigetet csaknem minden évben bővíteni (1899, 1900, 1901, 1907, 1931) kellett a vállalatnak. Így nyerte el mai formáját. A sziget sziluettje a két füstölgő gyárkéménye miatt a helyieket a japán császári haditengerészet 1920-ban épült Tosa-osztályú hadihajójára emlékeztette. Innen kapta a sziget közismert nevét: Gunkanjima (軍艦島) azaz “Csatahajó-sziget”.
A csatahajóra emlékeztető sziget egy korabeli képeslapon (Fotó: Wikipedia.jn)
Légifelvétel a lakatlan, sűrűn beépített szigetről (Fotó: Tvnippon.jn)
Hashima: egy szigetváros kialakulása
Mivel az egyre intenzívebb szénkitermelésnek köszönhetően a szigetre épített gyár kapacitása már kevésnek bizonyult-, így a cég vezetése 1916-ban úgy döntött, hogy az üzemet áttelepíti Nagaszaki városába, hogy a gyár helyén bányászoknak kialakított tízemeletes lakóépületeket emelhessen. Japán első betonból készült kilencemeletes bérházát is itt adták át. A szigeten dolgozó több száz japán munkás életkörülményeit próbálta valamelyest javítani a cégvezetés: 1919-re átadásra került a szigetváros első fürdője, 1927-re több föld alatt kialakított boltja, 1931-re postája, 1936-ra fából készült szentélye és „művelődési” klubja, 1939-re az óvodája, 1940-re pedig gimnáziuma és bordélyháza. A háborúra készülődő Japánnak azonban minden állampolgárára szüksége volt, így 1920-tól a Mitsubishi cég katonai segítségnyújtás mellett már erőszakosan is toborozhatott bányászokat Kínából és Koreából a „gazdagabb ország, erősebb hadsereg (富国強兵) szlogen alatt.
Az elhagyott sziget és épületein visszahódította a természet. (Fotó: Gunkanjima.com)
Omladozó házak Hashima szigetén az egykori kórházból fotózva (Fotó: Gakuranman.com)
Bár Tokió a mai napig tagadja, illetve csorbítja annak jelentőségét, hogy a két világháború között a Felkelő Nap országa kb. 50 ezer külföldi kényszermunkást „alkalmazott” volna ipari üzemeiben és bányáiban-, visszaemlékezők szerint 1939 és 1945 között több mint 5000 koreai és kínai rabszolga dolgozott csak a hashimai bányában. (A japán háborús gépezetnek termelő Mitshubishi gyárakban 34 százalék volt a külföldi munkások száma). A munkások szörnyű körülmények között dolgoztak és éltek. Volt, aki szinte soha nem látta a napvilágot, mindennaposak voltak a kegyetlenkedések, az apróságokat is halállal torolták meg a felügyelők. A háború végéig 1300 kínai és koreai vesztette életét a hullám- és betonfalakkal övezett munkatáborban, főként betegségek, alultápláltság és a kimerültség miatt. A rabok ekkor kezdték el a szigetet a „Pokol kapujának”, vagy a „Pokol lépcsőházának” nevezni. Az újkori rabszolgatartásnak „köszönhetően” a hashimai széntermelés 1941-ben évi 411.100 tonnával tetőzhetett, amit zömmel a Pearl Harbor ellen induló flotta használt fel.
Poldi bácsi kedvence: az égig érő fű (Fotó: Gakuranman.com)
A szűk sikátorok miatt ritkán sütött be a Nap Hashima utcáira (Fotó:Gakuranman.com)
A háborút követően a 15 hektáros sziget - immár szabad - lakossága tovább folytatta a bányászatot. Japán csillapíthatatlan nyersanyag igénye miatt a Mitsubishi cég azonban nem győzte az egyre csak sokasodó bányászok számára átadni az egymás tetejére ráfutó lakótelepeket, blokkokat, tömegszállásokat. A zömmel erkély nélküli modern betonból összezsaluzott épületek minden díszt, humánumot nélkülöztek. A sivár lakótéglalapokat olyan szűk sikátorok választották el egymástól, hogy a szigeten egy négyzetméternyi zöld felület sem maradt. (Míg Gunkanjima déli részén kialakított tér a szén tárolására volt fenntartva, addig az északi részén elnyúló placc egy lebetonozott játszótér volt. A sziget közepét elfoglaló hegygerincen futó „Zöld promenád” sétány is csak nevében volt zöld.) A megnövekedett lakosság száma miatt a gyár 1953-ban már egy hatalmas méretű kórházat és egy uszodát is átadott. 1957-re elkészült a megtört téglalap alaprajzú mozi is. 1959-ben a sziget népsűrűsége már 835 fő volt hektáronként, ami annyit tett, hogy a 15 hektáros szigeten több mint 12 és fél ezren éltek-, amely a legnagyobb népsűrűségnek számított akkor az egész világon. A Mitsubishi cégvezetése éppen ezért a kormánnyal karöltve azt határozta el, hogy önálló városi ranggal ajándékozza meg a szigeten élő munkásait és lakóit. 1959-ben a városháza megtervezésére Junzo Sakakura építészt kérték fel, aki Le Corbusier munkatársaként korábban már sikeresen ötvözte az európai architektúrát a hagyományos japán elemekkel-, így az 1937-es párizsi világkiállítás japán pavilonnál is. (A nemzetközi építészszakma a sziget épületei közül csak ezt az épületet ismeri el neves alkotásnak.)
Hashima térképe (Grafika: Falanszter.blog.hu)
Szétmállott bábú egy elhagyott boltban (Fotó Gakuranman.com)
Szellemváros a kelet-kínai tengerben
A borzalmas életkörülményeknek az 1970-es évek új technológiai megoldásai, így a kőolaj egyre szélesebb körű alkalmazása vetett véget. A kőszénbányászat háttérbe szorult, így a lassan kimerülő hashimai bányát 1974-ben végleg bezárták. A munkások nemcsak a munkanélküliség miatt, hanem a gyár ivóvíz és élelmiszer transzportjainak felfüggesztése miatt is egymás után elhagyták a szigetvárost. Hashima 3 hónap alatt teljesen elnéptelenedett. A területet lassan visszahódította a természet. Az apartmanok egy része összeomlott, a kopár udvarokon száz év után végre kinőtt a fű, a törött üvegű bútorozott lakásokba pedig madarak költöztek be. Mivel a kormány több hónapos börtönbüntetés terhe mellett szigorúan megtiltotta a sziget látogatását, így a kelet-kínai tenger peremén álló szigetváros a csaknem negyven év alatt „skanzenszerűen ” őrizte meg a hetvenes évek hangulatát.
Az egykori szentély romjai Hashimán (Fotó: Gakuranman.com)
A sziget egykori lakója Dotoku Sakamoto két évtizedes harcának köszönhetően a japán kormány 2006 augusztusában tervbe vette, hogy elegendő anyagi forrás megléte esetén aspiránsként talán jelöli Hashima szigetét az UNESCO világörökségi listájára. Dotoku másik célkitűzését, hogy a 65 épületből álló szellemvárost múzeumi városként mutassák be a nagyközönségnek, az állam 2008-ban vetette el a tetemes felújítási költségek miatt. Ennek ellenére Tokió 2009. április 22.-én megváltoztatta korábbi álláspontját, és engedélyezte a sziget szervezet, de kizárólag egy 220 méteres hosszban kijelölt és elkerített útvonalon csak idegenvezető felügyeletével való látogatását. A belépőjegy árát 12 ezer jenben, kb. 30 ezer forintban határozták meg. A sziget belső részei és épületeinek bejárása a mai napig börtönnel sújtható tiltott területnek számítanak. Az itt látható 2002-ben készített filmben Dotoku Sakamoto ellenben a stábbal közösen bemehetett a „Pokol lépcsőházának” területére.
Jamrik Levente
