Az egykori MDP-pártház jól bejárható föld alatti összeköttetésben állt az Erkel Színházzal, a metróval, a Fiumei úti temetővel, az Orczy- és a Baross térrel is.Kutatóásás a Munkásmozgalmi Pantheon előtti egyik posztamensnek tűnő építménynél. (Fotó: Jamrik Levente/Falanszter.blog.hu)
Az ötvenes években az ország a III. világháborúra készült, ehhez pedig óvóhelyek, atombiztos bunkerek kellettek a pártelit számára. Az elvtársak pinceszinten, az akkor még épülő metró vonalával kalkulálva, illetve a polgárvédelem korábban létesült létesítményeit felhasználva létrehoztak egy szupertitkos, hatalmas kiterjedésű föld alatti hálózatot a főváros alatt. Tűzfalakat törtek át, rejtett átjárókat és bunkereket építettek -csakúgy, mint az Andrássy úti ávós háztömbök alatt-, illetve sok más, eddig még nem publikált helyen Budapesten. A Köztársaság téri pártbizottság épülete a hálózat egyik eleme volt, ahonnan könnyűszerrel át lehetett sétálni a föld alatt az épülettel szemben álló Városi (Erkel) Színház pincéjébe, a metróhoz, a Magyar Dolgozók Pártjának Bezerédj utca 5. szám alatti garázsához, az ÁVH Csokonai utca 14. alatti fegyveresen őrzött blokkjához és több más objektumhoz is. Itt az ideje, hogy bemutassam legújabb kutatásaim és feltárásaim eredményeit, illetve sok fontos, eddig nem publikált információt.
Betonnal feltöltve
Nos, a titok nem titok többé, noha az elvtársak mindent megtettek annak érdekében, hogy eltüntessék a műszaki nyomokat, dokumentációkat. A kádári propagandagépezet kitalációnak, legendának állította be a jól álcázott földalatti objektumrendszert, tömeghisztériának, hallucinációnak hazudva sok ezer tanú észlelését, akik mind hallották és tapasztalták a föld alól jövő jeleket. Egy mélyben lévő bunkert úgy lehet eltüntetni, ha a le- és feljárók nyomait eltüntetik. Nos, ezt választották. Pénzt és fáradságot nem kímélve aknákat bontottak vissza, amit pedig végképp nem lehetett megszüntetni, azt betonnal töltötték fel, hogy soha, senkinek ne jusson eszébe kibontani. A pártház esetében a nyomeltüntetők attól tartottak, hogy a föld alatt lévő objektum az évtizedek során beomlik, ez pedig – a lelepleződésen túl – súlyos következményekkel járhat a felszíni bérházak sorsát illetően. (Az aggodalom nem volt alaptalan, más bunkerek esetében ez történt, erről lentebb írok) Árulkodók a szupertitkos földalatti létesítmények kódnevei is: a Zoltán utcai Rákosi-bunker az F4 (Földalatti 4-es munkahely) névvel illették, ám sehol sincs az F1, az F2 és az F3.
A hatalmas eltüntetési akciót – szokás szerint – építkezéssel álcázták. Ekkor, 1963 és 1967 között épült fel az OTP finanszírozásában a Luther utca sarkára a Kiss Albert tervezte tízemeletes társasház, és kapott új homlokzatot (1959-1962) Kotsis Iván elképzelései szerint az Erkel Színház. A hetvenes években ismét alaposan átépítették a pártházat. Befedték az udvart, amelynek virágágyásába az ávéhások az elfogott és később legyilkolt fiatalokat ásták el, mint ahogy erről korábban már írtam.
Éveken, évtizedeken keresztül kísértem figyelemmel a volt pártház hányattatását a felszámolásáig. Amikor pár éve egy valódi tulajdonos vásárolta meg az ingatlanegyüttest (VISION BP26 Kft.), akkor felcsillant a remény, hogy végre belül is kutathassak. Felvettem a kapcsolatot a céggel, jeleztem nekik, hogy nem akármilyen épületet szereztek meg, és azt is, hogy nem lesz könnyű dolguk a föld alatt lévő objektum miatt. A cég ügyvezetője kétkedve fogadta állításaimat. Az első időszakban készségesek voltak, többször is bejuthattunk az összeomlás előtt és bontás alatt lévő ingatlanba. Aztán komolyra fordult a feltárás. Olvasói támogatásával megbíztam egy profi, műszaki feltárással foglalkozó mérnöki vállalkozást, amely a bejárások alapján a következőket összegezték. (Kérték, hogy nevüket ne írjam ki, mert akkor esetleg elveszíthetik későbbi megrendelőket.) V.A. cégvezető ezt írta:
„Megvizsgáltuk az ingatlan alig bejárható földalatti részét. Kiderült, hogy a vasbeton objektum nem óvóhely, hanem a feltételezések szerint a lenti rendszer fogadó egysége. Az épület homlokzati részénél a szerkezet megerősítése igen szokatlan - arra utal, hogy egy rendszert képez a földalatti műtárggyal.”
Éveken keresztül kutattam a levéltárakban, ám a pártházról nincsenek tervdokumentumok. Arról a bizonyos hatalmas, az emeletig felmenő, 6.5 méter átmérőjű vasbeton hengerről egyetlen tervrajzot találtam a Lechner Ödön Tudásközpontban. Azt az egyet –nyilván trehányságból – ott felejtették. Lásd a tervrajzot. Ez a rajz az atombiztos henger keresztmetszete. Jól látható, hogy az emeleti tanácsterem mögött, a pártház bal hátsó szárnyán süllyesztették le a mélybe. Egy gigantikus akna, épp olyan, mint a Zoltán utcai F4-nél látható. Belsejében valaha lépcső volt, ezt teljesen feltöltötték betonnal, kibontani szinte lehetetlen. A betonhengert sűrű szövésű acélhálóval is megerősítették. Felbecsülhetetlen, hogy mennyibe kerülne a teljesen tömörré átalakított monstrumnak az elbontása, és megjósolhatatlan az is, hogy mi történne mélyítés közben a szomszédos bérházakkal, vagy azok alapjaival. Pont ezek a frissen megszerzett műszaki tények miatt állt le a beruházó a „betondugattyú” megsemmisítésének ötletétől, ami annyit tesz, hogy a „földalatti helyszűke” miatt a cég már tud akkora méretű mélygarázst itt kialakítani, mint amilyennek korábban megálmodták. A pártház helyére felépítendő társasház kivitelezése már nem tűnt jó ötletnek és gazdaságosnak. Ez az oka, hogy áll minden és a félig lerombolt pártház tovább rohad.
Libanonban dőlnek el a pesti dolgok
Van egy főváros Európában, ahol egy rendkívüli elhelyezkedésű, történelmi múltú épületről a közel-keleti Bejrútban döntenek. Ez a város Budapest. Ugyanis a VISION BP26 Kft. egy leányvállalat, amelynek tulajdonosa a libanoni székhelyű Statumen for Contracting S.A.R.L. A bejrúti cégtől engedélyt kértem, hogy a felmérés és bejárás után végre talajradarral és egy mobil fúróberendezéssel is megvizsgálhassuk a pince mélyített részét. Fawzi Nehme projektvezető sokáig igen segítőkésznek bizonyult, majd az egyeztetett napon – amikor hatfős csapattal és eszközökkel álltunk a párház előtt bebocsátásra várva – hirtelen megváltozott a hozzáállása. Először időt kért, majd a műszaki stáb tagjainak személyi adatait. Végül félnapos várakoztatás után megtiltotta a belépést és a kutatást. Hirtelen biztonsági őrök is előkerültek, nehogy eszünkbe jusson mégis bemenni. Nem értettem a hirtelen váltást. Hiszen a mi mérési adatainkkal ők is okosabbak lennének.
Segítséget kértem és kaptam a Nemzeti Emlékezet Bizottságától. Földváryné Kiss Réka elnök-asszony támogató levele azonban nem hatotta meg a libanoni befektetőket. Újabb segítségkérés, ezúttal a kerület volt polgármesterétől. Dr. Kocsis Máténak a következő választ adták:
„A tulajdonosok sajnálattal közlik, hogy nem járulnak hozzá semmiféle nem hatósági külső személy által folytatandó helyszíni kutatáshoz, elkerülendő a projekt késleltetésének bármiféle kockázatát is. Jelen levél másolatban megküldésre került Dézsy úrnak is."
A bátor és nagy ellenállás igazi oka: a beruházó is felmérette a föld alatt rejtőző objektumot. A bunker hatalmas mérete miatt kibontására –történelmi titok ide, vagy oda – nem vállalkoztak. Inkább lenyelték a békát, tudomásul vették, hogy csak jóval kisebb épületet tudnak ide építeni-, mentve a menthetőt a várható profit miatt.
Mit mond minderre a Katasztrófavédelem?
A válaszlevélben volt egy reménysugár: csak a „nem hatósági külső személy által folytatandó” kutatásokat ellenezték derék közel-keleti befektetőink. Tehát hivatalos kutatás lehetséges! Noha egy tényfeltáró dokumentumfilmes is lehet hivatalos személy, nem akartam vitatkozni. Megkerestem a Fővárosi Katasztrófavédelem parancsnokát, hivatalos vizsgálatot reméltem. Volt egy érvem: 1962-ig kötelező volt óvóhelyeket építeni a középületek alá, a pártház alatt pedig hatalmas bunker található. Mivel közpénzből épült, még mindig köztulajdon lehet. Logikus eszmefuttatásomat a Fővárosi Katasztrófavédelem lazán lesöpörte:
„Megkeresésére, mely a VIII. kerület II. János Pál Pápa tér 26. szám alatti építménnyel kapcsolatos bejárás lefolytatására vonatkozik, az alábbi választ adom: A kérdéses létesítmény a VIII. kerületi óvóhelyi kataszterben nem szerepel, így Igazgatóságunknak nincs jogköre a kérdéses objektumban óvóhelyi ellenőrzést tartani. (...) Kérem tájékoztatásom szíves tudomásul vételét. Kelt, Budapest, 2019. június. 13. Tisztelettel: Varga Ferenc tű. dandártábornok, igazgató”
A színházigazgató üzenete
A katvédesektől azért ennél többre számítottam, de nem adtam fel, már csak az olvasók és a nézők miatt sem. Az egyik újságban megjelent felhívásom nyomán közel félszáz telefont, email-t, levelet kaptam. Újabb és újabb szemtanúk jelentkeztek, akik 1956-ban ott voltak a téren. Mindegyik visszaemlékezés a titkos objektumról szólt. Jelentkezett a Városi (ma Erkel Színház) 1948-1953 közötti igazgatójának lánya, Radványi Katalin is, aki különösen érdekes adalékkal szolgált. Édesapja, Radványi László a forradalom napjaiban otthon betegeskedett. Amikor a Szabad Magyar Rádióból megtudta, hogy milyen kutatás folyik a Köztársaság téren, azonnal levelet írt a forradalmároknak. Azt üzente, hogy a színház épületében is kutassanak, mert onnan van átjárás a pártházba. Katalin iskolás volt akkoriban, sietve vitte a levelet a Péterffy Sándor utcai kórházba, ahol a forradalmi központ működött. Édesapjától azt is hallotta, hogy Rákosi pártfőtitkár sohasem a főbejáraton keresztül érkezett, hanem „alulról”, mégpedig ezen a pártház és a színház közötti titkos átjárón. Radványi László a Városi Színház volt igazgatójaként 56 novemberéig őrizte ezt a titkot. Lányát kíváncsisága kihajtotta a térre is - együtt fél Budapesttel, ugyanis a forradalom pár békés napján virágzott a korabeli katasztrófaturizmus. Katalin - és még sok ezer ember! - határozott munkazajokat hallott a föld alól. Ahol zajokat, rezgéseket éreztek, ott az emberek kétségbeesetten ásni kezdtek. Először a színház mögött, majd az oldalánál, később a tér Gázművek fele eső részén. Sőt, a Baross téren is kutattak – ott is érezték az alulról jövő jelzéseket…
A Pincebörtön 1994-es MTV-s premierje után rengeteg levelet kaptam. Egy Rottenbiller utcai lakó írta, hogy évekkel 56 után, a felüljáró építésénél magas palánkokkal vették körbe az utcát, és ásni kezdtek. Emeleti lakó lévén rálátott a munkálatokra. Látta, hogy körbeásnak egy alagutat(?), majd óvatosan betemetik. Nem csatorna, vagy egyéb közmű volt – állította határozottan. Akkor mi lehetett?
Az MTI helyszíni tudósítója jelenti az Erkelből
Sokat kutatok levéltárakban, így megtaláltam a Magyar Távirati Iroda helyszíni tudósítójának 1956. november elsején kelt gyorsírásos jelentését. Ekkor már a forradalmárok javában keresték a földalatti objektumot. Ezt írta:
„Szilágyi György: a földalattinál dolgozott az apósa mint fűtésszerelő, mesélte, hogy egész lakások vannak itt berendezve. A színházban volt Rákosi páholya alatt egy külön járat. Kristóf Jánosné jegyszedő: ahogy lejöttünk a lépcsőn, volt egy helyiség, azt neki (Rákosinak) tartották fen. A lépcső alatt volt egy kerek ajtó, vérvörös rózsákkal teli, ezen volt egy gomb, azt kellett megnyomni, és akkor kinyílott az ajtó. A szobát és a vasajtót nem találják, a fal még ott van. A lépcső egyébként egyenesen ment lefelé. 1949-50-ben egy tűzoltó megnyomta a gombot, de azt (értsd: őt) már kivégezték.”
A gyorsírással írt közlés az élőbeszédet követi, attól hiteles. Megerősítette ezt az információt egy riportalanyom is, aki az Erkelben dolgozott a hatvanas években. Elmondta, hogy a kellékesek úgy tudták a régiektől, hogy a kelléktárból indult a Rákosi számára épített lejárat az óvóhelyre. A színházi szakember más furcsaságokat is mesélt, pl. sok-sok évtizeddel ezelőtt barangoltak a színház járataiban, a föld alatt beleütköztek egy rácsba, mögötte pedig egy egyenruhás őrrel találkoztak(?) …
Ókovács Szilveszter főigazgató támogatásával megvizsgálhattuk az Erkel Színház pincéjét is. A kelléktárban és környékén kutattunk a tér felőli oldalon, lent a pincében. A tanúk ezt a helyet jelölték meg mint a titkos lejáró helyét. Egyértelműen kiderült, hogy volt lejárat a mélybe, és az is, hogy azt (a 60-as évek elején) műszakilag visszabontották, hogy a nyomokat eltüntessék. A kelléktárban, épp Rákosi Mátyás díszpáholya alatt, a pinceszinttől számítva kb. hat(!) méter mélységig feltöltött talajt találtunk. Régi bakancstalpak, ácskapcsok és téglatörmelékek jelezték, hogy ott valamikor az akna lehetett. Amikor (a hatvanas években) a színházat teljesen átalakították, az ötvenes évek árulkodó nyomait is igyekeztek eltüntetni. Rákosi privát bejáratát visszabontották, de a bontott anyagot nem szállították el. Egyszerűen húztak egy falat a légakna és a kelléktár közé, és oda ömlesztettek minden szemetet. Kiszámoltuk, kb. 20 köbméter bontási törmelékről van szó! Nem fért azonban minden ide, ezért a női zenekar szobája alatt is leválasztottak egy részt a pincéből, és a fal mögé rejtették az akna maradványait, majd befalazták. (Nem valami szép munka, de nyomot eltüntetni ügyes.) A színházból kivezető alagút létét mérések is alátámasztják. Az 1993-as mérési eredményeket ráadásul megerősítették a 2010-es kutatásaink adatai is. A talajradar szerint a színház tér felé eső parkolója alatt kb. 16-18 méter mélyen valamilyen oda nem illő „anomália” húzódik, a pártház felé.
A nyomok a föld alá vezetnek
Régi feljegyzéseimet vettem elő, és rögtön beugrott több tanú beszámolója is, akik állították, hogy a pártház a föld alatt az Erkel Színházon kívül egy távolabbi, titkos létesítményhez is kapcsolódott. A döbbenetes beszámolóknak 1994-ben nem tudtam a végére járni, de eltettem jegyzeteimet. Nézzük, miről mesélt L. néni, a Fővárosi Temetkezési Vállalat volt alkalmazottja. Az asszony takarítóként dolgozott a cégnél, feladata a Munkásmozgalmi Pantheon takarítása volt. A panteont kizárólag a pártállami elit számára tartották fenn, éppen ezért ragyognia kellett a márvány burkolatnak. L. néni elmondta: egyszer épp mosta a kövezetet, amikor kinyílt egy titkos ajtó. Kontyos elvtársnők érkeztek, kosarakkal. Nem sokat törődtek a takarítónővel, annyit mondtak neki, hogy ne lepődjön meg, odakint esik az eső, ők pedig nem akartak megázni, ezért inkább a föld alatt jöttek egyenesen a pártbizottságról. Mindez a hetvenes évek elején történt. L. néni nem kérdezősködött, magukra hagyta az elvtársnőket, amúgy sem volt hivatalos a torra. Igyekezett elfelejteni ezt az epizódot, ami egészen 1994-ig nem is jutott eszébe. Látva a Pincebörtön című filmet, betelefonált a tévébe, hogy megossza velem történetét. Komolyan vettem. Megkerestem a Fiumei úti temető akkori igazgatóját, Triff Zoltánt. Az igazgató nem csodálkozott a történet hallatán. Annyit mondott, hogy tud róla, sőt, akad ennél még cifrább is: a Mosonyi utcai rendőrlaktanya felé is vezet a temetőből kiinduló alagút, de már nem járható. Amúgy értsem meg, a kormányváltás nem kedvez az efféle kutatómunkának. Így a sírkert és a pantheon átvizsgálására akkor, 1994-ben már nem volt lehetőségem. Már csak azért sem, mert nem sokkal később lehetetlenné tették munkámat a Magyar Televízióban.
A kommunista vezetők hallhatatlanságra ácsingóztak
A kommunisták nem hittek ugyan a túlvilági életben, de azért mégis foglalkoztatta őket a gondolat: mi van, ha mégis van feltámadás? Gondoskodtak arról, hogy ha mégis feltámadnának, legyen meg minden kényelmük: privát terek, telefonos összkomfort. Igen, a Fiumei úti sírkert Munkásmozgalmi Pantheon alagsorában nemcsak telefon, hanem hozzá tartozó telefonközpont is volt! Sokáig még őr is strázsált a zöld telefonkészülék mellett, hátha hívás jön a mélyből… és ez nem vicc.
A kommunista kripta terve 1949-ben fogant meg Rákosi Mátyás fejében. A temetőt 1952-ben lezárták, oda már senki nem temetkezhetett. Hamarosan elindult az évekig tartó titkos építkezés is. A Fiumei úti temető rengeteg gyönyörű, régi síremléke lett a grandiózus terv áldozata, kellett a hely az elvtársaknak. Ritka ronda, de a diktatúra lényegét tökéletesen kifejező építmény született. A pantheont 1958-ban avatták fel, 365 urnát gyártattak le a Zsolnay-gyárral (ja kérem, a munkásmozgalom hőseinek ez dukált), ám csak 75 elvtárs várja itt a feltámadást. Időközben ugyanis megbukott a rendszer…
A rendszerváltoztatás nélkül semmit nem tudtunk volna ezekről a titkos és abszurd projektekről. A temetőt Nemzeti Emlékhelynek nyilvánították, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság és a Nemzeti Örökség Intézete óvja értékeit. Törvények garantálják, hogy megőrződjön az utókor számára mindaz, amire emlékezni érdemes. A pantheont is védi a törvény, amely nincs tekintettel arra, hogy falai között tömeggyilkosok és egyéb népnyúzók hamvait őrzik. A nehéz üzenetű, gigantomán emlékmű azonban tökéletesen alkalmas arra, hogy bemutassa XX. század szocializmusát.
Képzeljék el, hogy néztek rám a NÖRI-ben, amikor azzal állítottam be hozzájuk, hogy szeretném felbontani a pantheon hátsó falát. Sőt, nem is egy, hanem két helyen. Az intézet vezetőit sikerült meggyőznöm, ugyanis megszereztem azt az 1972-es légi felvételt, melyen egyértelműen kirajzolódnak a panteon mögötti titkos munkálatok nyomai. Látható a hatalmas felvonulási épület és az azt védő kerítés, a füves részen pedig a mélyépítési munkák nyoma. A tervrajzok pedig azt mutatták, hogy a valóság nem egyezik a műszaki leírással. A helyszíni terepszemlén kiderült: az alagsorban két ajtó is volt, amelyet befalaztak.
Nos, ezek kibontását terveztem. A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság engedélyezte a kutatást. Már „csak” a műemlékvédelem hozzájárulását kellett beszerezni. Nyolcfős stábom szakmérnöki művezetéssel idén februárban kezdhetett neki a bontásnak.
Mivel a Fiumei úti titkos földalatti objektumot több fázisban építették, még akadhatnak olyanok munkások, mérnökök, akik el merik mondani az építés körülményeit. Különösen az 1972-es átalakításon dolgozhattak sokan, élhetnek még az akkori műszakiak, karbantartók, belügyi dolgozók. A pártállam már nem létezik, titkait sem kéne védeni, várjuk hát a visszaemlékezéseket – akár név nélkül is. Hívjanak bátran: 06-30-352-4420, vagy írjanak: dezsyzol@gmail.com.
Bunker a mélyben
Bátorított a kutatásban, hogy akadt egy koronatanúm, aki járt lent az objektumban! Évekkel ezelőtt a Salgótarjáni út MÁV-telepen vitték le, elgyalogoltak vele a föld alatt a pantheonig, megmutatták neki a felfele vezető lépcsőt, mondván, hogy az vezet a mauzóleumhoz, ott az egyik kijárat. Ezen a nyomon indulva láttunk neki a bontásnak. Az évtizedekkel ezelőtti, utólagos zsaluzás kibontása után kiderült, nemcsak az ajtót tüntették el tokostul, hanem a mélybe vezető aknát is visszabontották hasonlóan az Erkel Színházéhoz. Kutatóárkot ástunk, és hat méter mélyen még mindig építési törmelékeket találtunk, mélybe vezető kábelekkel. Megvizsgáltuk a pantheon jobb- és bal oldalán elhelyezkedő furcsa kőtömböket is. Kiderült, hogy a mindösszesen 2 méter magas posztamensek nem esztétikai célokat szolgálnak, hanem valami egészen mást. Ez a lenti objektum felső műtárgyai. Hat méter mélyen még mindig nem találtuk meg a tömbök alapjait. Mélyebbre technikai okok miatt nem áshattunk, a tömb megbontására pedig nem volt engedélyünk.
Ki hazudik? A vagyonkezelő vagy a rendőrség?
A Salgótarjáni úti volt MÁV-pályaudvar elátkozott hely. Informátorom megmutatta a kis építményt, amely a pantheon felé vezető lejáratot rejtette/rejti. Nos, milyen érdekes, pont ez a kis bodega nem a MÁV-é, hanem az MNV Zrt.-é. A bejutás miatt levelet írtam a Nemzeti Vagyonkezelőnek. Válaszuk:
„A Budapest 38820/2 hrsz.-ú ingatlannal kapcsolatosan tájékoztatjuk, hogy az ingatlan 1/1 állami tulajdonban és az MNV Zrt. közvetlen kezelésében áll, azonban az ingatlanra vonatkozóan Társaságunk a Készenléti Rendőrséggel használati szerződést kötött, így a hivatkozott használatra tekintettel, az ingatlan hasznosítására, forgatási célú bérbeadására jelenleg nincs lehetőségünk”
Semmi baj, irány a Készenléti Rendőrség. Válaszuk:
„Tájékoztatjuk, hogy a Készenléti Rendőrség nem rendelkezik ott objektummal. Forduljon a BRFK-hoz.”
Önök szerint mit írt a BRFK megkeresésemre? Igen, jól sejtik.
„A megjelölt objektum nem a BRFK használatában van”…
Valaki hazudik, de miért? Az MNV Zrt. leveléből ugyanakkor egyértelműen kiderült, hogy az ingatlan használatára hasznosítási szerződést kötöttek a rendőrséggel, és az is, hogy az ingatlan kormányzati beruházási célú terület, és nem javasolják a belépést. Különben is, a
”bunker jelenlegi műszaki állapota nem ismert, így testi épségük védelmében nem javasoljuk a lenti forgatást.”
Vagyis ott van amit keresek! Tényleg romos állapotban lehet, mert az egykori, azóta lebontott bejárat felett megroggyant a talaj. Körbe kellett keríteni, nehogy valakit elnyeljen a föld. Ezt a bunkert elfelejtették feltölteni betonnal.
Bezzeg a Köztársaság téren elővigyázatosak voltak az elvtársak. Amit még megtudtam erről az objektumról: a kommunista pártelit számára készült egy II. világháború előtt épült óvóhely kibővítésével, és több mint 300 fő befogadására volt alkalmas. Sokfelé van/volt kijárás onnan, így a Munkásmozgalmi Pantheonba, és onnan tovább – valahová, de merre fut az alagút? Bármerre is, az metró-mélységben, a márgában lehet, mert ott ugye nincs talajvíz, és könnyebb alagutat mélyíteni. Ezt a metrósoktól tudom, akiket megkértem, hogy vigyenek le a 2-es metró Baross tér felé vezető alagútjába. A Pincebörtönben szerepelt ugyanis egy idős mérnök, aki váltig állította, hogy a Szövetség utcai földalatti munkahelytől kb. 100 méterre alagutat indítottak a pártház felé. Indítottak – így mondta, mert így nevezték műszakilag az ötvenes években. Az építkezés szupertitkos volt, maguk a munkások sem tudták, hogy min dolgoznak. Később ezt a járatot megszüntették.
A metróalagút titka
Az információt megerősítette egy másik mérnök is, aki dolgozott azon a szakaszon, és feltűnt neki valami az 55 89-es és az 55 99-es szelvénynél. Mint elmondta, van ott egy furcsa, indokolatlan betonozás. Sehol máshol, az egész vonalon nincs ilyen, csak itt – állította. A BKV segítségét nem győzöm megköszönni. Lehetővé tették, hogy lemenjünk az alagútba. Az éjjeli munkákat nem zavarva gyalog indultunk el az áramtalanított sínek között. S valóban, a Rákóczi út alatt, nem sokkal a Kenyérmező utca után megtaláltuk a lebetonozott részt. Ez a kb. tízméteres falazás egy régi járatot takar. A betonozás mögött jól láthatóan nincs öntöttvas tübbing, ami a metróalagút falát alkotja. Az alagút tájolása egyértelmű: a Köztársaság tér felé mutat. A metró építéséről vezetett naplók szűkszavúak (naná, amúgy is mindent titkosítottak). Bata István valamikori metró üzemigazgató emlékirataiból is csak annyit lehet tudni, hogy 1952-53-ban ennél a szelvénynél műszaki munkákat végeztek, de hogy mit, arról nincs adat. Ki tudja miért, nem lepődtem meg. Egy pillanatra az az őrült ötlet jutott eszembe, hogy bontsuk ki a betont. Sajnos ez lehetetlen. Mégsem lehet megbénítani a 2-es metrót csak azért, mert egy filmes a múltat kutatja.
RÉMSÉGEK EGYÉB HÁZAI
1994-ben, dokumentumfilmem bemutatója után a sok levél között volt egy különösen megrázó. dr. G. Szabó László írta. Idézek:
„A Lehel út 1. számú épületet 1957 tavaszán az ÁVH (jogutódja, a szerk.) átadta a Volán Vállalatnak. Az átadó ávós a pincében flegmatikusan pipálta ki: 8 fürdőmedence tetővel. Az utca pinceablakkal szembeni fala mellett voltak ezek a 1.5 m. x 1.5 m. x 1.2 mély fürdőkádak, felettük betontető… Az ávós kérdésünkre röviden közölte, hogy ha a vallatott nem írta alá a jegyzőkönyvet „ezekbe nyomtuk bele, a hideg vízbe. Negyed óra múlva a legtöbbjük összecsinálta magát, és aláírt…” Voltak kötözködők, ezeket meg oda akasztottuk fel a szemben lévő falra, ahol kb. 2.2 m. magasságban egy vasrúd volt (...). Az utolsón még ott lógott egy hurok is, fejbőr darabokkal.”
A Lehel út 10. az 1948-as államosításig egy Méray-nevű autós cégé volt, majd fedett belügyi épületként működtették. Később a posta kapta meg – mint félkatonai szervezet gyakran kezelt ilyen titkos épületeket. A privatizációban feloldódtak a nyomok, velük a régi bűnök is. Amikor 1995-ben szerettem volna szétnézni az épületben, a portás meglepődésemre azt a válaszolta, hogy forduljak a nemzetbiztonsági szervekhez. Megtettem, ám kérelmemre nemleges választ kaptam.
A Pincebörtönhöz éveken keresztül gyűjtöttem az anyagot. Eltettem egy 1993-as olvasói levelet a Magyar Nemzetből, melynek már a címe is sokat mondó: „A pincében börtöncellák voltak. A levél a Nádor utca 9-es számú épületéről írt megrázó dolgokat. A II. világháború után a Katpol vette birtokba a sarokpalotát. A katpolosok azzal váltak hírhedtté, hogy még az ávósokon is túltettek kegyetlenkedésükben. Fő tevékenységük az volt, hogy eltöröljék a régi elitet és hogy a koncepciós perekhez muníciót szolgáltathassanak. Célkitűzéseiket fényesen teljesítették, ám végül őket is bedarálta a terrorgépezet. Az olvasói levél feladója, bizonyos Déry Zoltán azért ragadott tollat, hogy emlékeztessen: „a pincében börtönök vannak.” Édesapja is ott volt vizsgálati fogságban. A huszártisztet hat hétig tartották a palota pincéjében. Kiszabadulása után már soha nem nyerte vissza régi önmagát, nem sokkal később meghalt.
Vissza a Köztársaság térre
Se szeri se száma a hiteles szemtanúknak, akik mind megtapasztalták a tér alól jövő ütemes, mechanikus zajokat, rezgéseket. Legtöbbjük úgy vélte, hogy valamilyen gép dolgozhatott lent, valamilyen berendezéssel szerettek volna kiszabadulni a föld alatt rekedtek. A Kádár-rendszer sajtója és a rendszert napjainkig éltető szellemi követői mindig azt mantrázzák, hogy sem a pártház alatt, sem a Köztársaság tér alatt nincs semmi, de ha volt is, akkor azt nyilván a fasiszták építették, és különben is, a pártház ostromlói fasiszták voltak. Ezt cáfolta dr. Buda Béla pszichiáter, akit azért szólaltatott meg a Népszabadság (1994. május 16.), hogy ráerősítsen a tömegpszichózis-elméletre. Az újságíró azonban nem tudta, hogy a pszichiáter is tanúja volt a Köztársaság téri eseményeknek. A professzor elmondta, hogy ő is hallotta a mélyből jövő ütemes, mechanikus zajokat, és szó sem lehet tömegpszichózisról. Az 56-ban tizennyolc esztendős Buda szinte szó szerint megerősítette filmem állításait:
„Nem ért váratlanul, hogy belelőttek a tömegbe, és az sem, hogy a fehér zászló után golyózápor indult meg. Előzetesen ugyanezt láttam a rádió, a Parlament előtt. (…) A fegyvertelen tüntetők lekaszabolásának joga, szinte automatizmusa volt az égbekiáltó, ami ellen örökké küzdeni kell.”
Egy másik kommunista pártház…
De nem volt ez másként a többi, szocialista blokkba tartozó államnál sem. Bukarestben 1997-ben tárták fel részlegesen azt a Román Kommunista Párt KB egykori székháza alól kiinduló többszintes bunker- és alagútrendszert, amelynek nagy részét titkos börtönként használta a Securitate. A román főváros alatt keresztül-kasul húzódó föld alatti hálózatról pont a Falanszter blog számolt be elsőként és a fellelhető információk alapján viszonylag mélyrehatóan. Nincs ebben semmi meglepő. A szovjet blokk diktatúrái szinte versenyeztek a moszkvai példák másolásában, és egymás túllicitálásában. A KGB földalatti börtönöket alkalmaz? Nosza, tegyünk túl a Ljubljankán.
És Budapesten? Bizony, a Rákosi-diktatúra terrorlegényei méltók voltak szovjet példaképeikhez. Az ötvenes évek közepére totális börtönvilágot teremtettek Magyarországon. Nem véletlen, hogy az emberek minden szörnyűséget el tudtak képzelni. A kitelepítések és munkatáborok országában az is teljesen hihetőnek tűnt, hogy a budapesti pártbizottság székháza alatt titkos börtön működik. Pont ez ne lenne igaz a sok aljasság közül? Rám az a riportalanyom volt nagy hatással, aki elmondta, hogy 56 november elsején a Köztársaság tér Gázművek felőli részén elérték a földalatti bunkert, és a fúrócsövön keresztül morze-jelekkel beszélgettek a lentiekkel (lásd: Pincebörtön II.).
Az üzenetváltás szerint száznál is többen szorultak a tér alá, ők kértek segítséget a föld alól, ők adták a jeleket és kétségbeesetten várva a szabadulást. Azt is tudjuk, hogy számukra a szabadulás soha nem jött el. A szovjet csapatok november 4-én hajnalban elfoglalták a Köztársaság teret, és ezzel véget ért a kutatás. Hogy mi történt a föld alá szorultakkal? Filmemben megszólalt két volt belügyes villanyszerelő, akik megrendülten mondták el, hogy részt vettek a halottak földi maradványainak eltakarításában – hónapokkal később, 1957 tavaszán. Nézzék meg ezt a részt is filmem 2. részében.
Mi lesz a régi pártház sorsa? A saroképület biztosan megmarad. Előbb-utóbb kezdenek vele valamit – a földalatti titkok bolygatása nélkül. Nem tartom kizártnak, hogy egyszer majd jön egy véletlen, és felfeslik néhány fontos részlet, amely közelebb visz a teljes feltáráshoz. Azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a rendőrség vagy a Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. kinyitja a titkokat rejtő fiókokat, amelyeknek már régen nem kéne titkosaknak lenniük. Ráadásul sok fiókról azt sem tudják, hogy mit rejtenek. A Köztársaság tér titkait is teljesen fel lehetne tárni, ha valaki kinyitná a Munkásmozgalmi Pantheon, a Salgótarjáni út elitbunker és a többi, ötvenes években épült szörny-objektum titkos dossziéját.
Dézsy Zoltán