A Bakony egyik csúcsába rejtett titkos harcálláspont felelt volna Moszkva, és a NATO ellen az osztrák-olasz fronton harcoló magyar és szovjet alakulatok közötti kommunikációs összekötéséért.

Szovjet vasszörnyek a Bakony csúcsán (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

A kormorántól a hópárducig

A hidegháború két katonai tömbjének egyre fokozódó fegyverkezési versenye, illetve a Szovjetunió hadseregének erőltetett modernizációja miatt határozta el 1956-ban az SZKP Központi Bizottsága, hogy egy vezeték nélküli, újfajta kommunikációs rendszert fejlesztett ki a Kutatási Minisztérium NII-129 részlegével. A több évig tartó kutatás, illetve az ipari kémkedés útján megszerzett hadititkok ismeretében a mérnökök 1961-ben egy olyan nagyteljesítményű rádiórelé-hálózattervezetet adtak át a Kremlnek, amelynek egységei műholdkapcsolat nélkül is továbbítani tudták egymásnak a titkos katonai információkat 200-400 kilométernyi távon belül. Az 1962-ben hadrendbe állított, troposzférán keresztül kommunikáló adatátviteli technológiának a „Kormorán” (Баклан, R-408) fedőnevet adták az oroszok. A G. Sz. Hanevszkij és F. P. Lipszman vezette csoport kutatásainak köszönhetően, a könnyen mozgatható híradós rendszert átlagosan háromévenként fejlesztették és finomították tovább. Mai áron számolva az egységenként 7 millió rubel (54 millió forint)/év fenntartási költséggel üzemben tartott kódoló - továbbító - dekódoló elemek frissítései során a szovjetek mindig növelni tudták az állomások közötti hatótávolságot, az adatátvitel sebességét, illetve a hangátvitel csatornáinak számát.

Az 504-es számú szovjet Gólem romjai Hajagon (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

Moszkva 1966-ban az addig használatos analóg sugárzásról áttért a digitális adatközlésre. A Kreml ennek tükrében 1969-ben rendszeresítette az „Atléta” (Атлет, R-410-7,5) névre keresztelt új modulját, amit 1972-ben követett az „Albatrosz” (Альбатрос, R-410-2,5), 1976-ban a „Sportolónak” is hívott R-420-as, 1980-ban pedig a Baguette (Багет-С, R-417) nevű terméke, amely a frekvencia-diverzitás függvényében minimum 480 kBit, maximum 2 Mbit/másodpercnyi adatot tudott már továbbítani. (A korabeli katonai műholdak ekkor még csak 512 kBit/másodpercnyi adatátvitelnyi sebességre voltak csak képesek!) A Varsói Szerződés többi tagállama bár 1977-től folyamatosan átvehette a szovjetektől a „Vitorlás” (Бриг-1, R-423-1) és a „Lépcső” (Эшелон, R-444) kódneveken futó, szintén a troposzférán keresztül kommunikáló antennarendszereket is-, ám a katonai blokk igazi kommunikációs áttörését a MNIRTI fejlesztette BARSZ-szisztéma jelentette-, amely kivételesen nem egy új parabolatípust és híradórendszert takart, hanem az addig legyártott és hadrendbe állított világszínvonalú informatikai elemek együttes kombinációját. Érdekes, hogy a BARSZ (Барс) szó oroszul bár „Hópárducot” jelent, alapjában véve egy mozaikszót takart: Броне Автономная Радио Система, ami magyarul „védett, autonóm rádiórendszert” jelentett.

A szovjet fejlesztésű BARSZ-híradórendszert gyakran emlegetik BARS-nak is (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

Pofás és feltörhetetlen garázsok Hajagon (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

A BARSZ-rendszer és a Varsói Szerződés

A Szovjetunió és gazdasági-katonai csatlósai 1987 decemberétől kezdhették el üzemszerűen működtetni a „Hópárduc”-rendszert. A Kreml kalkulációi alapján a Varsói Szerződés tagállamainak területét 26 fix telepítésű állomással teljesen le lehetett fedni, amely lényegében több mint 5000 kilométernyi táv átfogását jelentette. Moszkva a Vörös Birodalom eurázsiai szakaszát (a Szibériában már kiépített SEVER-hálózattal közösen) 28 BARSZ-porttal akarta lefedni, ám ezek megépítésére a Mihail Gorbacsov által meghirdetett glasznoszty és a peresztrojka miatt már nem kerülhetett sor-, pedig az így 54 modulra felduzzasztott informatikai térháló már közvetlen adatforgalmat is lebonyolíthatott volna Vlagyivosztok és Kelet-Berlin között. Ettől függetlenül a Szovjetunióban öt, Lengyelországban hét, az NDK-ban és Csehszlovákiában három-három, Magyarországon és Bulgáriában pedig négy-négy BARSZ típusú objektum megépítésére került sor 1983 és 1987 között. Az M.I. Boriszenko, V.V. Neszteruk, I.N. Csernyisev, E.I. Fedorov és Sz.V. Terziján mérnökök tervezte komplexumok vagy többszintes bunkerek vagy kétemeletes földfelszíni épületek voltak.

A kommunikáció útjai kifürkészhetetlenek (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

A 26 elemből álló informatikai láncolatot országonként más és más kóddal látták el. Értelemszerűen a Szovjetunióban felállított egységek kapták az 1-essel kezdődő sorszámokat, a lengyelek a 2-est, a keletnémetek a 3-ast, a csehszlovákok a 4-est, a magyarok az 5-öst, a bolgárok pedig a 6-ost. Románia külön utas politikája miatt nem részesülhetett a BARSZ-híradórendszer előnyéből és egy esetlegesen kirobbanó III. világháború esetén a hátrányaiból. A titkos katonai informatikai láncolatot általában vegyes üzemeltetésben működtették a szovjetek, ám akadtak olyan nemzetek-, mint például a csehszlovákok, a keletnémetek és a bolgárok-, akikkel „nem közösködött a Nagy Testvér”-, így ezeket az állomásokat nem a Szovjetunió építette és üzemeltette, hanem az adott antennaállomást befogadó és telepítő ország. Magyarország esetében például három műtárgynak (501,502,503) kellett az építési és az üzemeltetési költségét kigazdálkodnia Budapestnek, s csak az 504-esnek hívott hajagtetői objektum kivitelezését és anyagi fenntartását vállalta át az SZKP-, amely egyébként a „Délnyugati lánc” egyik végpontja volt.

BARSZ 504: Utak és tévutak (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

A Pest és Nógrád megyék határán átadott BARSZ-501-es számú objektum felelt a csehszlovákiai 403-as számú Galgóc (Hlohovec) melletti rádióreléről fellőtt információk fogadásában és továbbításában. Miután ez a 24863 négyzetméter nagyságú, szabálytalan hétszög alakú telken felépített „négy vasbeton toronnyal megerősített erőd” északnyugati tornya elfogta a tótok felől érkező jelet, azt azonnal továbbította északkeleti tornya beiktatásával a Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyék határán kizsaluzott 502-es állomás felé. Az adatátvitel 60 védett csatornán keresztül történt. A nógrádi Galgamácsához hasonlóan, a hajdúsági Tedej falu mellé felépített 561 négyzetméter alapterületű ingatlanban dolgozók is sietve próbálták továbbpasszolni a Prága felől érkező friss és ropogós információkat Moszkva irányába. Nekik pontosan az ukrajnai Polonyina, Runa és Lipovec községek közötti 103-as számú rádióreléhez kellett eljuttatniuk a „Nyugati lánc” felől jött adatokat. A Kárpátok előterében felhúzott 103-as számú antennatoronyban dolgozók -a most már Magyarország felől érkező hullámokat- a Koszmecsara-Mezsgorje melletti 109-esnek nevezett műtárgyban kialakított parancsnoksághoz kellett eljuttatniuk. A „Baguette” (R-417) típusú antennákkal lebonyolított „oda-vissza történő levelezésnek” köszönhetően így Moszkva hazánkon keresztül (is) bármikor elérhette a cseh és a keletnémet portok köré telepített seregtesteit.

A magyar pénzből épült BARSZ-501 állomás Galgamácsán (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

Galgamácsa azonban nemcsak az ukránoktól (szovjetektől) vagy a csehszlovákoktól kapott adást küldte tovább Prága vagy Moszkva irányába, hanem a Szenteshez közeli Donát község tőszomszédságában átadott 503-as állomás beiktatásával Szófia felé is. Mivel a fent leírtak alapján Románia nem volt tagja a BARSZ-féle híradórendszernek, így ezen a szabálytalan ötszög alakú, 34734 négyzetméteres Csongrád megyei telken elnyúló épületet felszerelték egy 400 kilométer hatótávolságú „Sportoló” (R-420) antennával is, hogy a bolgár 605-sel jobban tudjon parolázni. A magyar híradórendszer legnyugatibb pontja a Herend melletti Hajagtetőn átadott 504-es állomás volt, amely nemcsak azért volt különleges, mert a szovjetek építették, hanem mert nukleáris csapás ellen is hathatós védelmet nyújtott, ellentétben a magyar építésű másik három állomással szemben. (Ez utóbbiak a mai napig a Honvédelmi Minisztérium kezelésében vannak.)

Oroszországból szeretettel (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

Nyugati oldal: Hajagtető, BARSZ-504-es

A Bakony déli részén, a 646 méter magas Középső-Hajagtető csúcsán kialakított kommunikációs állomást 1983 nyarán kezdte el építtetni Moszkva. Az első építési fázisban a szovjetek 48670 négyzetméternyi területet taroltak le az erdőből, hogy az így kialakított szabálytalan négyszög alakú terület keleti oldalában egy 11 méter mély gödröt alakíthassanak ki robbantásos eljárással. Kizmus Szabolcs amatőr hadtörténész mérései alapján, a „talajrendezést követően” a gödör alját 90 centiméter vastag monolit vasbetonréteggel töltötték fel az oroszok. A fő-és mellékfalakat előre gyártott elemekből építették fel az építőipari szakmunkára befogott szovjet kiskatonák, amelyek 45 centiméter vastagok, 4 és fél méter magasak, valamint másfél méter szélesek voltak. Ezeket az előre gyártott egységeket a herendi vasútállomás melletti üzemben öntötték ki. A beépítésre került falakat kátrány és egy speciális szigetelőanyaggal vonták be, amelyre másfél-két méter vastagságban földet hordtak. A mesterséges domb alatti műtárgyban két szintet alakítottak ki. Az alsó szint belmagasságát 3,30, a felső szintet pedig 3,60 méterben határozták meg.

A Hajagtetőn átadott BARSZ-504-es számú bunker emeleti és földszinti nézete (Grafika: Falanszter.blog.hu, Kizmus Szabolcs/Hadsz)

A nyugat felé néző főbejáratot statikai okok miatt tölcsér formájúra képezték ki. Innen a látogatónak egy szűk lépcsőfolyosón bemerészkedve 4-6 méternyit kell lefelé haladnia, hogy a lökéshullám kivédésére beszerelt négy darab 400 kilós páncélajtón túlhaladva, megérkezzen a vegyi és a biológiai szennyeződést lemosó hét, egymásból nyíló szobákból álló fertőtlenítőkbe, az úgynevezett dekontamináló egységbe. A fürdőből kilépve jutunk el a központi folyosó nyugati végébe. Itt balra fordulva, a normál helyzetben használatos főbejárat páncélajtaját láthatjuk, szemben pedig az irányító szobát. A központi folyosó baloldalán további 5 szobát alakítottak ki az oroszok. Ezekben az apró helyiségben kapott helyt a három mellékhelyiség és a négy zuhanyzó, a konyha, a mosogató és az élelmiszerraktár. A spájzzal szemben volt bunkerparancsnok 6 négyzetméteres puritánul berendezett szobája, aminek odatelepítése a „Tizedes és a többiek” című film alapján teljesen érthető. Az esetleges étellopás miatt kapott testi fenyítés orvoslásáért sem kellett messzire mennie a kiskatonáknak: az orvosi szoba közvetlenül a parancsnoki háló mellett volt. Külön étkezőt egyébként nem alakítottak ki a hajagtetői állomásban.

A "No, megállj csak!" szovjet rajzfilm magyar értelmezése a bunker falán (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

"Asszony! Csája van? (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

A keresztfolyosó keleti oldalán kapott helyt a 21 fő számára átadott, háromszintes emeletes ágyakkal berendezett legénységi hálószoba, a komplexum radiológiai és 20 aktív szénszűrővel felszerelt termei, a hatalmas klímablokk hűtőegységei, valamint a levegőcsőt is befogadó rakodóakna. A szűk járat északi végén képezték ki az 501-es számú galgamácsai komplexum felől érkező információk befogásáért felelős úgynevezett keleti torony transzmitterjét, illetve picit balra tőle a 403-as számú galgóci rádióreléről megkapott adatok feldolgozásáért felelős északi torony vezérlőszobáját. A keresztfolyosó déli végén nemcsak a bunker komplett híradó és kommunikáció-technikájának vezérlőtermébe léphetünk be, hanem a déli torony üzemeléséért felelős híradószobába is. Ez utóbbi az Észak-Olaszországba telepített NATO-csapatok ellen harcoló szovjet és magyar harci egységeket volt hivatott irányítani az osztrák és a jugoszláv troposzféra-légtéren keresztül. (Az 504-es antennaállomás rádióhívójele: диодон, az ide elhelyezett alakulat postafiókszáma pedig в/ч пп 32362 volt.)

Ványa(dt) bácsi lakhelye. Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

Az oroszok az objektum közepén képezték ki az alagsorba vezető lépcsőházat. Itt kapott helyt a szennyvíztároló, a dízelmotorok működéséhez szükséges üzemanyag tartályok, a kompresszor, a sorba kötött akkumulátorok terme, a vízpumpák és a szivattyúk szobája, illetve három víztározó, amelyekben külön-külön tárolták az ivóvizet, a hűtővizet és a tűzoltásra elkülönített ipari vizet. A gépházban 2 darab 24 hengeres dízelmotort építettek be, amelyek 820-820 lóerejükkel -teljes elzárás esetén- két napig lettek volna képesek ellátni az objektumot energiával. A víz és az élelmiszertartalék maximum csak egy hétig volt elegendő. A felszínen nyolc darab, egyenként 18 méter hosszú, 4 méter magas és 5,5 méter széles garázs kialakítására is sor került.

"Továrisi, konyec!", avagy "Ruszki geci" Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

Az objektum „rendszerváltása” igencsak magyarosra sikerült. Cseljusin intézményvezető miután megtudta, hogy alakulatát véglegesen kivonják Magyarországról, úgy gondolta, hogy egy kis pénzre tesz szert a szovjet állami vagyonból. Alakulatát 1991 márciusában levezényeltette a Herendtől másfél kilométernyire felépített régi híradós törzshelyükre, hogy ez idő alatt a Bakony-Metál Kft. melósaival lebontassa, majd pedig értékesíthesse a 25 méter magas rozsdamentes acélból készült három antennatornyot. Ténykedésére, ténykedésükre nem sok idejük maradt. Április 12-én az alezredes csapatát végérvényesen visszavezényelték a szép lassan orosz lepkévé átvedlő szovjet hernyóba, az alvajárókórból picit magához tért magyar bürokrácia pedig leállíttatta a bontásokat. A komplexum azonban hiába került ekkor magántulajdonba, a pénztelenség miatt őrizetlenül hagyott bunker hamar a színesfém tolvajok Mekkája lett. Pár év alatt a környékbeliek szétlopták az objektum még el nem csórt értékeit: lángvágóval leszerelték a vasajtókat, elvitték az itt hagyott vagy felejtett műszaki berendezéseket, és a MÉH-be kerültek a kábelek, rézhuzalok többsége is.

Jamrik Levente, Kizmus Szabolcs