46 évig működött nagy titokban a balatonfűzfői lőporgyár föld alatti erőműve. A mesterséges domb alatti komplexum új funkciót keress magának.Pokol a lőszergyár alatt (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

Trianoni trauma

Mivel a mosonmagyaróvári lőpor és robbanóanyaggyárat a trianoni békediktátum 115. cikkelyének 3. bekezdése értelmében, 1921. február 12-ig le kellett szereltetnie Budapestnek, illetve a kisantant részéről várható esetleges katonai támadás miatt a Minisztertanács úgy döntött, hogy az ország közepén fog egy új gyárat építeni. A kormány 1921. augusztus 1-én kötött szerződést a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bankkal, a Magyar-Olasz Bankkal és a Hangya Szövetkezettel. A bankszindikátus kötelezte magát, hogy 20 millió korona alaptőkével Magyaróvári Ipartelepek Rt. néven részvénytársaságot alapít, amely a csehszlovák határhoz közel került gyártelepet értékesítés céljából átveszi, illetve egy új, füstnélküli lőporgyárat is felépít 1923. szeptember 23-ig. A leendő új gyárnak - amelyet Magyar Lőporgyárüzemi Rt-nek neveztek el-, napi nyolc órás munkaidőben napi 1600 kilogramm lőport, nitrocellulózt, nitroglicerint és trinitrotoluolt (tri vagy TNT) kellett előállítania.

A Salamon Ödön vezette új gyár helyének kijelölése érdekében az egész csonka ország területét végigvizsgáltatta a Honvédelmi Minisztérium. A csepeli, illetve a soroksári Duna-ág, illetve a Csepel-szigeten lévő homokbuckás terület egyaránt szóba került, azzal az indoklással, hogy a lőszerszerelést végző Weiss Manfréd Művek úgyis a szomszédságban van. 1922 tavaszán végül kijelölték az új gyár helyszínét, amelyet a Balatontól két kilométerre találtak meg. Az erdőből és rétből álló terület ideális helyszínnek látszott: két oldalról vasúti közlekedéssel, megfelelő vízmennyiséggel, a gyártások, üzemek között védett övezetek voltak kialakíthatók. A kis mennyiségű szennyvizet tisztítva a Séden keresztül a Duna felé el bármikor el lehetett vezetni, sőt mivel ekkoriban még nem volt divatos a balatoni nyaralás sem-, így az Országos Földbirtokrendező Bíróság körültekinthetően vehette meg Vörösberény, Litér, Királyszentistván és Vilonya községek gazdáitól a gyár területének kiszemelt 1041 katasztrális holdat. A lőporgyár alapozásával egy időben 1922-23 között megépítették a balatonfűzfői vasúti szárnyvonalat, 1923-24 között pedig a hajmáskéri szakaszt. Ez utóbbi kötött pályás összeköttetésnek köszönhetően, így végre folyamatos lőszerellátást kaphatott Európa legnagyobb katonai városa és lőtere is. Csehszlovák minta, pontosabban a zlíni Baťa-konszern városépítési szokásait alapul véve, 1923 nyarán belevágtak egy hatalmas méretű munkáslakótelep építésébe is, amelynek építésével 1927-ben lettek kész. Az egyedi stílusjegyeket viselő, szépen díszített, jó minőségű észak-déli tájolású lakótelepet (M, N, O és P blokkok), a kórházat, a közfürdőt, az istállókat egy hét kilométer hosszú 2,25 méter magas kőkerítéssel választották el a gyártól.

Utak, csarnokok az energia szolgálatában (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

Titkos erőmű a műhegy gyomrában

A gyár felépítésére a kormány 1924-ig 98 milliárd, az építkezési munkálatokra pedig további 12 millió aranykoronát (180 milliárd papírkoronát) különített el, ami a pénzváltás után összesen több mint 28 millió pengőt tett ki. Stratégiai okok miatt az állam számba vette, hogy a földfelszíni építkezésekkel egy időben, egy 8-10 méter vastag földtakarással borított „barlanggyárat” is megépíttet, ám erre anyagi okok miatt mégsem került sor. Csáky Károly honvédelmi miniszter ettől függetlenül 1923-ban úgy látta, hogy a gyártelep energiaszükségletéhez szükséges gőz, villamos energia és víztermelést biztosító erőmű kialakítására a kormánynak megvan az anyagi forrása. Rendelete alapján a lőporgyár mögötti területen, 1924 tavaszán kezdték el az Alföldről verbuvált kubikusokkal kiásatni az erőmű területét, amelynek 1926-os átadása után ötven, néhol hatvan méter vastagságnyi földet hordattak, ami annyit tesz, hogy a kész műtárgyra egy mesterséges dombot emeltek.

A föld alatti erőmű elhelyezkedése (Grafika: Falanszter.blog.hu)

Alagút a pokolba (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

A korabeli szóhasználat szerint csak erőtelepnek hívott objektum főbejáratát egy keskeny nyomtávon közlekedő gőzvonattal lehetett megközelíteni a szomszédos Papírgyár (hrsz: 1498/31) melletti ipari vágányok mellől. Ez a bumerángformában északi irányban elforduló 560 méter hosszú alagút vezet el a 6500 köbméteres II-es számú csarnokba. Ezt a 65,4 méter hosszú hatalmas termet - amely leginkább egy felnagyított vasúti alagútra, vagy egy nagyobbfajta tojás keresztmetszetére hasonlít-, nemcsak kétszintesre osztották fel 1924-ben a mérnökök, hanem két különböző nagyságú teremre is. Míg a vasúti alagút végét lezáró II/A sorszámmal ellátott 254,7 négyzetmétert kitevő egységének az alsó és felső szintjét 19,9 méter hosszúra, addig a II/B-nek nevezett 582,4 négyzetméteres részt 45,5 méter hosszúra képeztették ki a tervezők. A kubikusok a csarnok földszintjét 6,5, az emeleti szintjét pedig 10,35 méter magasra építették meg. A 12,8 méter széles hodály földszintjén egy szénraktár, az emeleten pedig egy 6000 kVA-os és egy 3000 kVA-os kondenzációs turbógenerátor kapott helyt. A két egységre bontott csarnokból észak kivételével minden égtáj felé több folyosó is kifutott.

Majdnem ásatás (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

Nyugat felé nézve, a II/A teremből kettő, a II/B csarnokból pedig egy, egymással párhuzamos folyosó fut ki a szomszédos I-es számú csarnokba. Az erőműnek ezt a hatalmas szárnyát 3900 köbméteresre képezték ki. A szintén tojásdad formában csúcsosodó I-es számú járat 42,9 méter hosszú és 536,2 négyzetméteres üreget „hasít ki a fölébe hordott hegyből”, amit –akárcsak a II-es számú „főhajó” esetében– itt is két emeletre osztottak fel. Az első emeletet 12,5 méter szélesre és 9,45 méter magasra zsaluzták ki, ami annyit tett, hogy bőven volt hely az itt felállított négy darab 1917-ben gyártott 12 t/h teljesítményű kazánnak.

Szenesnek áll a világ (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

Ebből a csarnokból, illetve az I-es és a II-es terem közötti folyosók legdélebbikéből, egy-egy járat (70 és 74 méter) fut ki lőporgyár irányába, amelyek természetesen szintén párhuzamosak a műtárgyba vezető vasúti alagúttal. A középső folyosó végében alakították ki az objektum N-37 helyrajzi számmal ellátott, erkélyszerű platformból kiinduló egyik kijáratát, amely eleinte egy 30 fokos dőlésű rámpával, majd egy korrodált csigalépcsőn továbbhaladva, egy jellegtelen 150 négyzetméteres irodaház pincéjében „jön fel a felszínre”. A nyugatabbra eső folyosó az N-25-ös számú kürtő érintésével egy 48 nm-es „lyukban” végződik.

A Pokol kapuja (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

A II/B számú csarnoktól keletre alakították ki a 3800 köbméternyi III-as számú csarnokot, amelyeket hét folyosóval kötöttek össze. Ebben a visszhangos, valamiféle furcsa egyházi hangulatot árasztó 9 méter széles „katedrálisban” olyan érzése támad először az embernek az elfeketedett meszelt falaktól, mintha egy régi református templomban járna, hiszen a 45,4 méter hosszú „főhajó” belmagasság itt csaknem 12 (pontosabban 11,8) méter! A 408,6 négyzetméteres „szentélyből” szintén több szűk, félhomályos, vagy éppen koromsötét átjáró ágazik ki. Kelet felé további öt darab egymással szintén párhuzamos irányú, ám a különböző görbületek miatt lényegében egy gócpontba összefutó járat van, ahová az N-22 és az N-23 helyrajzi számokkal ellátott füstelvezető műszaki járatok bevezető csonkjait, illetve egy-egy kéménykijáratokat helyezték el. Nyugat felé egy enyhe ívű „S” alakú vasúti folyosó vezet vissza a II/A terembe. A déli irányba futó alagút, amely ismételten párhuzamos a műtárgyba bevezető vasúttal, az N-24 helyrajzi számú légbeszívót helyezték el.

Bugyrok, tárnák (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

Ha egy üzlet beindul

Az erőmű teljes felszerelése 1927-re fejeződött be, pont akkor, amikor ez év decemberében már a földfelszíni gyárban is elindulhatott a gyártás évi 600 tonna tüzérségi és 375 tonna gyalogsági lőpor kapacitással. Salamon Ödön a nagyteljesítményű „erőtelep” termelésének biztosítása érdekében - mivel ekkor még nem számolt a lőporgyár üzemeinek bővülésével és az 1928. június 30-án Nitrokémia Ipartelepek Rt.-re átkeresztelt vállalt fellendülésével- egy új gőz és áramigényes fogyasztót keresett. Választása a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankra alapította szomszédos Papírgyárra esett. A szerződés megkötésére 1927. augusztus 3-án került sor, a Papírgyár számára rendkívül kedvező energiatérítési díjakkal. Ugyanezen a napon az „erőtelep” üzemeltetését átvette a kincstártól a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.. Míg az üzemvitellel járó fenntartási és javítási költségeket a „Salgó”, addig a bővítések és az elhasználódott gépek cseréjének költségkiadásait az állam viselte. A földalatti erőmű üzemviteli létszámát javarészt már az építkezésen is foglalkoztatott környező falvak lakói alkották. A családok zöme Mosonmagyaróvárról és Kolozsvárról érkezett. Az ő, illetve a gyárban dolgozó alig 500 főt az épülőfélben lakótelepre, valamint Litérre és Alsó-fűzfőre költöztették be.

Föld alatti világ (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

Miután 1931. november 10-én a bankszindikátustól átvette a lőszergyár tulajdonjogát az állam, Gömbös Gyula honvédelmi miniszter Zsilinszky Gábort nevezte ki a vállalat új vezérigazgatónak. A föld alatti erőmű bővítése és korszerűsítése éppen ezért elsősorban a Nitrokémia fejlődése határozta meg. A nitroglicelingyár, majd a tri-gyár üzembe helyezése miatt 1938-ban, a mai KKH helyén felépült egy kazánház két darab 10t/h teljesítményű 6 bar nyomású kazánnal. 1941-ben ezt a kazánházat további két darab kazánnal bővítették. 1944. július elején egy 2500 kW-os gépet helyeztek üzembe a föld alatt.  Az exportra kerülő lakkgyapotok, sport- és vadászlőporok jó minősége már nevet szerzett a Nitrokémiának. Az első külföldi mérnöki siker az 1934-35 között felépített ankarai trinitrotoluolgyár megépítése volt, amit 1938-ban követett a brazil állam 980 ezer dolláros felkérése a Sao Paulo város mellett fekvő Piqueben, majd 1939-ben a finnországi oldószer nélküli lőporgyár felépítése.  Az 1930-as évek elején az 500-as dolgozói létszám 3200-ra emelkedett. 1940. október 1-én a vállalat új vezetője vitéz Bartha Andor alezredes lett. A fűzfői gyár kapacitása ekkor már maximálisan ki volt használva. Az üzemek 1940-től három műszakban dolgoztak.

Munkásmozgalom a föld alatt (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

A pusztulás évei

Miután a háború ideje alatt a Honvédelmi Minisztérium 1942. július 1-én Szabó Kornél főmérnököt nevezte ki a vállalat új vezérigazgatójának, a gyárban lazult a fegyelem-, ami persze a létszám nagymértékű növekedésével (4000 fő) is összefüggött. A HM körrendeletével a lőporgyár alkalmazottait azonnali hatállyal „honvédségi munka” címén „munkahelyükön való megmaradásra” kötelezte, amelynek megtagadását rögtönítélő katonai bírósági eljárásra és kötél általi halállal büntették. 1943 második felétől komoly zavarok jelentkeztek az erőműnél. Akadozott a napi 360 tonna szén szállítása, a szénkészlet csökkenése miatt pedig a Papírgyár energiaellátást is leállították. Nagy befolyással volt az üzem működésére a földalatti erőműves munkások bérmozgalma is. A szakmunkások - a statárium kihirdetése ellenére- az üzem elhagyásával fenyegetőztek, ugyanis az ajkai erőmű és a győri repülőgépgyár jóval magasabb órabért adott, mint a „Salgó”. A Nitrokémia szintén nagy hatással volt mozgalmukra, hiszen ez a cég minden negyedévben a munkások 30%-nak adott béremelést. Salgótarjáni Kőszénbányák Rt. azonban nem volt hajlandó béremelésre, pedig azt már a katonai tanácsadók is szorgalmazták. A Hangya Szövetkezet bevonásával ellenben elérték, hogy az itt dolgozó munkások a bányászokhoz hasonló étkezési hozzájárulást kaptak, azaz havonta és fejenként 14,5 kg lisztet és 3 kg zsírt. A kedvezmények nem nyugtatták meg a munkásokat, passzív ellenállásba burkolóztak.

1944. március 19-e után megjelentek a németek Fűzfőgyártelepen is. December 22-én az utolsó, az oldószernélküli lőporüzem is leállt a nyersanyaghiány miatt. Megkezdődtek a kiürítések, a főbb üzemi berendezések leszerelése és elszállítása. Amennyire tehették, a dolgozók késleltették a leszereléseket és a szállításokat. 1945. január 22-én a magyar 3. hadsereg parancsnoksága Fűzfőgyártelepre költözött, majd március 21-én a német III. páncélos hadtest vezetési törzse (pk.: Breith tábornok, harcálláspont: Fűzfőgyártelep) is ezt a pontot találta stratégiailag a legalkalmasabbnak a harci cselekmények irányítására. Korábban, január 16-án befutott a IV. SS-páncéloshadtest vezetési törzse és a hadtest közvetlen híradó-zászlóalja is. Ezzel egyidejűleg itt foglalta el harcálláspontját a 3. SS Totenkopf és az 5. SS Wiking páncéloshadosztály vezetési törzse is.

Találkozunk a Pokolban? (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

A lakosság a 14 óvóhely valamelyikébe, illetve az erőmű alagútjában húzódhatott meg, ahol az áramot már csak egy 700 kW-os gőzturbina szolgáltatta. A lakótelepet, a gyárat a szövetségesek és a szovjet csapatok részéről jelentős bombatámadás nem érte. Ugyanakkor a légi harcban megsérült gépek igyekeztek bombaterheiktől Fűzfő fölött megszabadulni, így a gyárra, a lakótelepre és mellé is hullott néhány bomba, jelentős kárt okozva és emberéletet is kioltva. Március 23-án jelentek meg a gyártelepen a szovjetek.

Újabb lendület

A föld alatti erőmű működése 1946. október 5-én vett új fordulatot. A HM államtitkára ugyanis felmondta a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt-vel kötött szerződését, a 76 fővel üzemeltetett egységet átadta a Nitrokémiának. Az állami kezelésben működő erőmű teljes kapacitással működött, óránként 50 tonna, 22 atmoszférás gőzt tudott biztosítani, aggregátjai 11 ezer kWó áramot fejlesztettek. Az erőmű fenntartása, karbantartási költsége azonban nagy anyagi terhet jelentett a Nitrokémia számára a Papírgyárral korábban megkötött előnytelen szerződés miatt is. A Gazdasági Főtanács az iparügyi minisztert arra kérte, hogy a minisztertanács hozzájárulásával utasítsa a két vállalatot egy új szerződés megkötésére, amelyre 1948. január 15-én került sor.

Elvtársi üdvözlettel (Fotó: Kizmus Szabolcs/Hadsz)

Az alagúti kazánház levegője gázos, poros volt, ami az itt dolgozó embereket mind pszichésen, mind fizikailag megterhelték. A dolgozók télen a műszak befejezésekor a +40 C-os melegből gyakran a mínusz 15 fokos hideg levegőre „jöttek ki”. A szellőző ventillátorok az egész üzemben huzatot okoztak. A gőzkapacitás növelése érdekében 1961-65 között került sor a Külszíni Kazánház rekonstrukciójára. Az ekkor már Petőfi üzemnek hívott földalatti erőműben 1972 márciusában szüntették meg az energia előállítását, ugyanis a drága széntüzelést a világon csaknem mindenhol felváltotta az olcsó olajfűtés.

Jamrik Levente