Gyémántbányái kimerültek, lakói hátrahagyták, a sivatag persze meg visszavette. Ma sakálok és skorpiók otthona.
Homoki fürdőkád (Fotó: Geo.de)
Véres gyémánt
Franz Adolf Eduard Lüderitz 1882. november 12-én keltezett levelében kérte meg arra Otto von Bismarck kancellárt, hogy az afrikai kontinens délnyugati partszakasza mentén kialakított német kereskedelmi bázisok védelmére, Berlin minél hamarabb küldjön katonai egységeket. A brémai dohánykereskedő a „germán” katonai jelenlét fontosságát azzal támasztotta alá, hogy egy leendő fegyveres őrség nemcsak az őshonos, leginkább szarvasmarha kereskedelemmel foglalkozó ovambo, herero, damara és nama (csúfnevükön hottentotta) népek fosztogatásait fékezhetné meg, hanem valamiféle gátat is szabhatna a szomszédos területeket birtokló britek expanziója ellen. Mivel a kancellár a segítségnyújtást egy hadihajók befogadására is alkalmas kikötő megépítésének fejében ígérte meg, így Lüderitz, egyik beosztottját, Heinrich Vogelsangot arra utasította, hogy vegye meg az Angra Pequena néven ismert öblöt és annak 5 mérföldnyi átmérőjű környezetét 100 angol font (!) értékű arany, és 200 puskáért cserébe egy helyi damara törzsfőnőktől. Az adásvételre 1883. május 1-én került sor, majd a kikötő kialakítását követően, a következő év tavaszán végre befutottak a császári haditengerészet ágyúnaszádjai és korvettjei is (Nautilus, Leipzig, Elisabeth.)
Meleg, homokos szobák (Fotó: Geo.de)
A Német Birodalom 1884. augusztus 7-én nyilvánította ki protektorátusi hatalmát a terület fölött, amit jogilag a Berlini Konferencián szentesíttetett I. Vilmos császár a többi nagyhatalom képviselőjével. A kolonizáció 1885 tavaszán gyorsult fel, amikor is hadsereggel a hátuk mögött a német iparmágnások megalapították a Német Gyarmati Társaság Délnyugat-Afrikáért (Deutsche Kolonialgesellschaft für Südwest-Afrika röviden DKGSWA) elnevezésű szervezetet. Terveik szerint ennek a társaságnak kellett 500 ezer márkáért felvásárolnia Lüderitz hanyatló vállalkozásait, föld- és bányajogait, hogy a magánzó által megalapított kb. 105 ezer négyzetkilométer nagyságú Lüderitzlandból a németek kiterjesszék hatalmukat kelet és észak felé.
Beltéri homok (Fotó: Wikipedia.de)
Heinrich Ernst Göring birodalmi biztos és Gustav Nachtigall kormányzó hivatalba lépésükkor éppen ezért két fontos közigazgatási rendeletet hoztak meg azonnal. Otjimbingwét (a Rajnai Hittérítő Társaság központját) kikiáltották a terület de-facto fővárosának, majd Franz Adolf Eduard Lüderitz 1886-ban bekövetkezett halála miatt Angra Pequena kikötővárosát tiszteletből átnevezték Lüderitzre. A DKGSWA azonban a nagyobb tőkebiztosíték, és az újabban megszerzett területek gazdag ásványkincs-vagyona ellenére, 1890-ben csődöt volt kénytelen jelenteni. Bismarck a helyzetet megunva, ekkor csatoltatta Német Délnyugat-Afrika (Deutsch-Südwestafrika) koronagyarmat néven a császársághoz a területet. Az állami apanázsnak és a Curt von Francois kapitány vezette Gyarmati Véderőnek (Schutztruppe) köszönhetően a kolónia gazdasági fejlődése és katonai erejének erősödése innentől kezdve már töretlennek volt mondható. 1903-ban 2200, 1909-ben 9400, 1914-ben pedig már 14800 német (földerítők, kalandorok, kézművesek, üzletemberek stb.) telepedett le a ma Namíbiaként ismert területre, illetve Windhukba (ma Windhoek), a kolónia új fővárosába.
Az egykori jéggyár (Fotó: Lynngreenlee.blogspot.com)
A Lüderitzről elnevezett város és annak kikötője a fent említett okok miatt szintén rohamosan fejlődött. A település urbanisztikai fejlesztéséhez ráadásul nagyban hozzájárult az a fegyvertény is, hogy az 1904-es herero, illetve az 1907-ig tartó nama felkelések leverésére az anyaországból küldött katonai kontingenseket zömmel itt fogadták és rendezték ismét hadrendbe a németek. A kormányzónak persze nemcsak a Lothar von Trotha altábornagy és Theodor Leutwein őrnagy vezette expedíciós hadtestek és felszereléseik (laktanya, ágyúszín, lovarda stb.) európai szintű szállásoltatását kellett megoldania, hanem a Woermann Hajózási Társaság, a Posta, a Német Gyarmati Vasút, illetve a Német Afrika Bank alkalmazottainak iroda- és lakóépület igényeit is. Ettől függetlenül a helyi lap, a Lüderitzbuchter Zeitung szerint a városka épületállománya mégis „egy nagy rakás szemétnek” számított a fémkartonokból összegányolt több száz ház miatt. A szállás és a higiénikus problémák orvoslására 1908-ban vezettette be a kerületi ügyész az új építési előírásokat, amely a szecesszió szellemében nemes és tartós anyagokat írt elő az építkezőknek, illetve egy világraszóló szenzációs felfedezésnek köszönhetően ekkor gyorsították fel Lüderitz és a Kalahári-sivatag peremén átadott Keetmanshoop városka közötti vasúti összeköttetés építését is.
Az egykori pékség és egy elhagyott lépcsőház. (Fotó: Lynngreenlee.blogspot.com, Perofsweden.com)
Afrika leggazdagabb települése
A történet szerint a kelet-nyugat irányú sínpálya töltésének tömörítésekor, 1908. április 14-én August Strauch vasúti tisztségviselő és bennszülött társa, Zacharias Lewala egy hatalmas, pezsgőszínű gyémántot talált Lüderitz külvárosa, Kolmannskuppe (ma Kolmanskop) lankái között. A súlyos asztmarohamai miatt Afrika száraz éghajlatán gyógykezelt pomerániai férfi egycsapásra milliomos és hírneves lett-, s ekkortól már sosem gondolt arra, hogy visszatérjen szülőföldjén hátrahagyott feleségéhez és két gyermekéhez. A Lüderitzbuchter Zeitungnak August Strauch 1908-ban ráadásul azt nyilatkozta, hogy „annyi drágakő található a homokban, hogy egy éjszaka alatt a fényszórók fényénél 37 kisebb-nagyobb méretű gyémántot találtam hason kúszva, amelyek félig megtöltöttek egy befőttesüveget.” A hír persze eljutott Berlinbe is. 1908. szeptember 22-én a kormány (Bernhard Dernburg államtitkár) bejelentette, hogy az Oranje folyótól északra található tengerparti sáv 100x300 kilométeres területét a Császári Bányászati Hivatalnak adja, akik kizárólagos gyémántbányászati monopóliummal fognak rendelkezni. A tiltott zóna (Sperrgebiet) állami kialakításától függetlenül, Strauch újonnan megalapított cégének azért meghagyott egy 20 ezer hektáros „kavicsmezőt” a Gyarmati Hivatal. Hamburg és Bréma kikötői ekkortól kezdték el magukból ontani a bányászok, mérnökök, potyalesők és szerencsevadászok hadait.
Kolmannskuppe (Kolmanskop) napjainkban (Grafika: Falanszter.blog.hu)
Kolmannskuppe bádogvárosa csakhamar egy minden kényelemmel ellátott, európai hangulatú település lett. Vezető német építészek tervei alapján több tucat vasbeton szerkezetes házat zsaluztak ki rekordidő alatt, amelyek közül a szebb épületeket a Kolman-hegyoldalban alakították ki. Ezekben a kétszintes műtárgyakban szállásoltatták el a bányavállalat igazgatóit, főmérnökeit és a menedzsment többi tagját. Ezek a szecessziós műtárgyak nyeregtetős, fából készült üvegezett verandájú, saroktornyokkal, boltíves ablakokkal, elegáns lépcsőkkel gazdagított épületek voltak, amelyeket díszes gipszstukkós mennyezetekkel, hatalmas kandallókkal, csempézett fürdőszobákkal és formás erkélyekkel tagoltak fel, vagy ritmizáltak a németek. A faluban alakították ki a középosztály (tanárok, orvosok, kereskedők stb.) egyszerű formavilágú, ám a jugendstil építészeti jegyeit azért mégis magukon cipelő házait. A fekete munkások a völgy peremén kialakított, hevenyészett módban összeácsolt fakunyhókban laktak, közvetlenül az 1909-ben átadott laktanya mellett.
Nagyállomás, kisvasút (Fotó: Perofsweden.com)
A 1910-ig átformált városkában természetesen helyet kaptak a közigazgatási és szolgáltatási egységek is: A rendőrség mellett volt pékség, hentesbolt, étterem, posta, általános iskola, kaszinó és táncterem, valamint színház is. A település közepén kialakítottak egy keskeny nyomtávú villamosvonalat is, amely érintette az elektromos áramot előállító erőművet, a sólepárlót, tornacsarnokot, a limonádé- és jéggyárat is. A hihetetlen gazdagságnak köszönhetően település összes családja napi fél jégtömbre, személyenként egy-egy jégkrémre, illetve fejenként további napi 20 liter ivóvízre volt jogosult, amit hajókkal szállítottak ideáig Fokvárosból. Akiknek ez az ingyen kapott vízmennyiség mégis kevésnek bizonyult, azoknak 8 centet kellett fizetniük a víz literjéért. Persze a 400 német és 800 ovambónak lakhelyt adó sivatagi városban nemcsak a víz, hanem a sör is ingyen dukált 3 liter erejéig.
Nabíiai szellemváros (Fotó: Perofsweden.com)
Az ingyen adott luxusszolgáltatások azonban nem merültek ki ennyiben: a kevés számú nő miatt Kolmannskuppéban és a 10 kilométerrel nyugatra elnyúló Lüderitzben virágzott az olcsónak mondható prostitúció is. A szobaszerviz árába a hoteltulajdonosok mindig beleszámolták a pincérnők, szobalányok szexuális szolgáltatási árait is, amelyek sohasem kerültek többe 10 márkánál. A luxusnak számító ivóvízzel annyira pazarlóan bántak, hogy a kórház mögött felállított három 1000 literes tartályban melegebb napokon még a fürdést is megengedte a hatóság a fehér színű lakosságnak. Később, 1905-ben egy 50 méter hosszú, 6 méter mély, feketék által is használható tengervízzel feltöltött fedett strandot is átadott az önkormányzat, amelynek szivattyúházát a tengerparttal rendelkező Lüderitzben építették fel. Persze a kórház nemcsak a medencéiről volt híres, hanem arról is, hogy itt helyezték üzembe Afrika első Röntgen-berendezéseit is. A klimatizált egészségügyi helységekben ráadásul nemcsak sebészeti, diagnosztikus, traumatológiai és nőgyógyászati osztályok működtek, hanem az épület alagsorában kialakításra került egy borospince is-, hiszen az ekkori vélekedések szerint a bor mindenféle betegségre használatos gyógyszernek számított. A 800 ovambo munkavállalónak külön kórházi fürdőszobákat, fertőtlenítő létesítményeket, és a ”feketék által cipelt kórokozók miatt” egy tucat jól szigetelt szobát is kialakítottak, amelyeket hermetikusan le is választottak a kórházon belül a fehérek kórtermeitől.
A Röntgen-berendezéseket azonban nemcsak itt, hanem a gyémántbányákban is nagy előszeretettel használták a németek a lopások megakadályozása érdekében. A berendezés eredményességétől függetlenül, a munka befejeztével az összes munkavállalónak hashajtót kellett minden nap beszednie, hogy kiderüljön nem nyelték-e le nagy titokban az értékes köveket. A németek aggodalma érthető volt, hiszen ekkoriban Kolmannskuppe szolgáltatta a világ gyémánttermelésnek 20 százalékát-, 1908-1913 között mintegy öt millió karátot (közel egy tonnát) bányásztak ki a homokból, ami az egy főre jutó vagyon alapján, Afrika leggazdagabb városává tette a települést. (Egyébként a gyémántok 20-30 százaléka tűnt el lopások útján.) Persze a bányászok elsősorban nem az értékes kövek eltulajdonítása miatt vállaltak munkát a bányában, hanem a magas fizetések és az évi két hetes fizetett szabadság miatt.
Absztrakt és természet (Fotó: Perofsweden.com)
Egy szellemváros születése
Annak ellenére, hogy a Német Császárság namíbiai csapatait 1915. július 1-én Otavi határában legyőzték a brit zászló alatt harcoló dél-afrikai csapatok, sok német telepes, bányász és iparos nem tért vissza szülőföldjére. Döntésük nemcsak a kapzsiságnak volt betudható, hanem annak a ténynek is, hogy a július 8-án aláírt khorabi-szerződés nem vette el az "afrikai germánok" ingó és ingatlanjait; csak a gyémántbányák kitermelési jogát ítélték oda a johannesburgi székhelyű De Beers cégnek. Kolmannskuppe lakossága ekkor még csak 50 császárhű némettel csökkent.
A városra mért első komolyabb csapás 1928-ban köszöntött be, amikor is településtől légvonalban 240 kilométernyire délre, (Oranjemund határában) hatszor nagyobb kiterjedésű gyémántmezőt találtak a britek, mint amennyit a Lüderitz-völgy kimerülőben lévő bányáiban még sejteni vélt a vállalatvezetés. Az elvándorlási kedvet azonban nem ez a tény, hanem a gazdasági világválság miatt kialakult krónikus munkanélküliség generálta. 1931 nyarán a város lakosságának 95 százaléka a bányászat helyett más kenyérkereset és lakhely után nézett. Az elvándorlás üteme annyira drasztikus volt, hogy az önkormányzat 1936 júniusában már kénytelen volt bezáratni a település egyetlen, német nyelvű általános iskoláját is. (A korábbi 70 fős tanulólétszám ekkor már 14 főből állt.)
Mumifikálódott sivatagi patkány és egy az idővel dacoló kád (Fotó: Geo.de, Perofsweden.com)
1943-ban az utolsóként maradt Consolidated Diamond Mines cég vezetése is az elköltözés mellett döntött. Sok hasznosnak ítélt épületet, utcai villanylámpát, vasúti sínt bontottak le ekkor, hogy azokat pár száz kilométerrel arrébb, Orenjemundban újra felállíthassák. A lecsupaszított Kolmanskopban ekkor jelentek meg az első fosztogatók. 1944-ben elhunyt a település utolsó német származású lakója Eugene Steidle, majd 1947-ben egy fővárosi menedékházban a gyémántbányászatból milliomossá lett Augustus Stauch is. A gyomorrákban szenvedő egykori vasúti tisztségviselő azonban ekkor már rég nem volt tehetős-, a világválság annyira kihúzta a vállalkozó lába alól a talajt, hogy a zsebében talált 2,50 font még a temetési koszorújára sem volt elegendő. Miután a kolmannskuppei kórházból orvoshiányra hivatkozva 1954-ben bocsájtották el a város utolsó betegét, így két évvel később az utolsó (fekete) család is elköltözött a haldokló városból. A sivatag szép lassan visszafoglalta régi területét: a szebb napokat látott településnek ma már csak az egynegyede látszik ki a több méter magas homokdűnék közül. A megmaradt, napszítta házak manapság sakálok, skorpiók és madarak lakhelye.
Jamrik Levente
