1941-es felépítésük óta a háború végéig több ezer angol életét mentették meg a steampunk lépegetőkre hasonlító Maunsell-féle tengeri erődök. 1967-óta egy hallgatólagosan elismert hercegség működik platformján, amely eurómilliókat termel önjelölt uralkodójának. A mesterséges sziget tulajdonjogát nemcsak London, a német ellenkormány, a maffia, hanem az internetes világcégek is magukénak szeretnék tudni.  

 A Maunsell-erődök egyike, az U6 Red Sands (Fotó: Geograph.org.uk)

Egy makulátlan elme örök ragyogása

Guy Maunsell építészt mindig is találékony különcnek tartották az Egyesült Királyságban. A tervező „hirtelen kitalált” merevített vasbeton találmányának volt köszönhető például, hogy Anker Engelund mélyépítő mérnök nem vált ország-világ előtt nevetségessé, amikor technikailag nem tudta megoldani és kivitelezni Európa egyik leghosszabb hídjának, a 3199 méter hosszú és 9 méter széles dániai Storstrøm híd 49 pillér fölötti átvezetését. Maunsell 1939-ben például már azzal az ötletével hökkentette meg - most már a haditengerészetet-, hogy olyan 68 láb hosszú, 160 tonnás üveg formájú légtérfigyelő kapszulákat kellene telepíteni a brit szigetek köré, amelyek közvetlen Luftwaffe vagy Kriegsmarine támadás esetén egy-egy csörlő segítségével  azonnal a meder aljára süllyeszthetők lennének maximum öt óra erejéig, miközben az 5-5 fős személyzet nyugodtan értesíteni tudná Londont a német invázió kezdetéről. Bár a csaknem 200 darab megfigyelőállomás megépítésének költsége 1994-es árakon alig érte el a 150 ezer fontot, a haditengerészet a sikeres próbamerülések ellenére nemet mondott a tervre. Nem így Maunsell azon újabb, 1940-ben kiötlött meghökkentő ötletére, miszerint az Admiralitás 12 felfegyverzett mesterséges szigetet építsen a La Manche csatornába a megszállt Belgium és Franciaország tengerpartjaitól alig 10-20 mérföldnyi távolságra, hogy kivédhessék a Harmadik Birodalom várható légi, tengeri és szárazföldi csapásait.

A Maunsell-erődök elhelyezkedése (Grafika: Falanszter.blog.hu)

H.G.Wells tengeri vasszörnyei

Az úgynevezett Navy Fort platformok újszerűsége abból állt, hogy a mérnök a később forgalomba hozott olajfúró tornyok előmintájáként egy 4500 tonnás téglalap alakú uszályra két hatalmas 26 méter átmérőjű feszített betonból készült üreges -majd vízzel feltöltött- oszlopot helyezett el, amire egy kosárlabdapálya nagyságú fegyverekkel agyonrakott acéllemezt helyezett el. A célnál az uszályt a tenger fenekére süllyesztették, így a két 120 méter magas oszlopból mindösszesen 51 méternyi oszlop és a rajtuk elnyúló ötemeletes platform állt volna csak ki a vízből. Az aggasztó európai hadi helyzet miatt azonban a haditengerészet nemcsak a platformok építését gyorsította fel, hanem megváltoztatta a korábban kiszemelt helyszíneket is. Az Admiralitás a La Manche csatorna helyett ugyanis az Északi-tengert jelölte ki az erődök új helyének. A kelet-angliai partoktól 7-10 mérföldnyi távolságra 1941-ig négy ilyen platformot süllyesztettek el a tengerben. (Az ötödik erőd a rossz időjárás miatt elsüllyedt vontatás közben  a Temzében 1942 januárjában.) Az U1 Rough Sands, U2 Sunk Head, U3 Tongue Sands, és U4 Knock John nevű kolosszusokban az 50-50 fős személyzet két 3,75 hüvelykes (94 mm-es) QF légvédelmi ágyút, és két 40 mm-es Bofors légvédelmi gépágyút kezelt. Az erőd legmagasabb pontjára egy radar került. Az áramellátást egy dízel-aggregátor szolgáltatta. 1994-es árakon számítva a négy erőd 33 millió fontjába került az államnak.

Az U1 Rough Sands platform, a későbbi Sealandi Hercegség központja (Fotó:Geograph.org.uk)

Az Admiralitás annyira meg volt elégedve a Guy Maunsell-féle Navy Fortok hatékonyságával, hogy 1941 márciusában ismételten felkérte a mérnököt, hogy további három erődöt tervezzen. Mivel a haditengerészet ezeknél az új erődöknél már London, Essex, Suffolk és Kent megyék légvédelmét szerette volna hatékonyabbá tenni, így az Army Fortoknak nevezett új erődöket már nem az Északi-tengerre, hanem a Temze torkolatába, a parttól 6 mérföldnyi távolságban kívánta telepíteni. A két hónap alatt elkészített új típusú erődök már kifejezetten a légelhárítást szolgálták - kialakításuk erősen emlékeztetett az akkori szárazföldi telepítésű légvédelmi ütegelhelyezésekre is. Ezekből az új erődökből három állt szolgálatba: az U5 Nore, az U6 Red Sands, és az U7 Shivering Sands. Egy ilyen gyaloghidakkal összekötött acélból készült erődrendszer 7 különálló erődből állt, amelyek összesen 3500 tonna súlyt nyomtak. Ebből darabonként 1900 tonnát tettek ki a legénységi és tiszti szobák, a konyha, a gépház és a lőszerraktárak súlya.

Az Army Fortok egyike a II. világháború alatt (Fotó: Spiegel.de)

Az Army Fortok személyzete a Navy Fortokkal ellentétben már 120 fős volt, és mindegyik eleméhez ki lehetett kötni az ellátmányt hozó hajókat is. Az összes erődön zsalus ablakokat helyeztek el, hogy könnyebben lehessen szellőztetni a napfényben gyorsan felhevülő acélmonstrumokat. A melegvízről, fűtésről egy központi kazán gondoskodott. Három 25 KW teljesítményű dízel-aggregátor termelte az elektromos áramot illetve működtette a szivattyúkat és a ventillátorokat. Az erődegységek egyenként négy merevített 25 méter hosszú vasbeton lábazaton támaszkodtak a tengerfenéken. A központi erődöt csillag alakzatban vette körbe az öt másik egység, amelyhez az északi irányban kapcsolták hozzá a hetedik monstrumot. A hat külső erődtag tetején helyezték el az 1,2 méter vastagságú acéllemezekkel körbekerített lebetonozott ütegállásokat. A csillag alakzat közepén volt a központi tűzvezető állás, és a két keresőfényszóró. A legszélső, úgymond a hetedik tornyon volt a radar. A fegyverzet összesen négy 3,75-ös QF ágyú, és két darab 40 mm-es Bofors gépágyú volt. 1994-es árakon a három erőd (U5, U6, U7) 3 millió 250 ezer fontjába került az Egyesült Királyságnak.

Ütegállások az U5 Nore erődön (Fotó: Spiegel.de)

A tornyok sorsa a háború után

Bár az U4 Knock John erődöt 1942. augusztus 1-jén súlyosan megrongálta egy német tengeralattjáró, az acélmonstrumra a végső csapást a Harmadik Birodalom Cseh protektorátusának bombázásából visszatérő amerikai légierő egyik bombavetője mérte. 1944. május 12.-én a Németország fölött súlyos légvédelmi sérüléseket szerzett USAAF B17 repülő erőd Lady Stardust 2-re keresztelt bombázója ugyanis pont az U4-re zuhant rá angliai támaszpontja felé repülése közben. A tetemes kár ellenére az Army Fortok eredményes tengeri szörnyeknek bizonyultak: a háború alatt bizonyítottan 22 német repülőt, és 30 darab V-1 jelzésű szárnyas bombát lőttek le. A tengeri erődök fegyverzetét és felszerelését éppen ezért az Admiralitás a hidegháború első éveiben korszerűsítette, és továbbra is hadrendbe tartotta.

1953. március elsején azonban a Baalbeck nevű svéd kereskedelmi hajó a sűrű ködben véletlenül nekiment az U5 Nore erődnek, amelynek egyik erődtagját kidöntette. A balesetben négy katona halt meg. A két ágyú illetve a radar szintén a tengerbe veszett. Időközben az angol katonai vezetők belátták, hogy a modern hadviselés elavulttá és drágán fenntarthatóvá tette a tengeri erődöket, így az Admiralitás parancsba adta az erődök leszerelését és a közöttük kialakított gyalogos hidak elbontását. Egy ideig ugyan még a Royal Navy fenntartott egy négyfős karbantartó személyzetet a platformokon, de 1956-ban már végérvényesen a szárazföldre rendelték az itt dolgozó matrózokat.

Rendrakás a körletben (Fotó: Spiegel.de)

1963-ban ismételten egy hajó ütközött neki az egyik erődnek: az U7 Shivering Sands egyik tornya le is dőlt. Az U2 Sunk Head platformot eközben a királyi utászok (Royal Engineers) elbontották. Az U3 Tongue Sands erőd egy 1996-os viharban dőlt össze. A többi erőd közül néhányat a BBC hegemóniájának megszakítása érdekében amatőr kalózrádiók szállták meg.  1964. május 7-én indult el az U7 Shivering Sands bázison az első kérészéletű adó-  a Radio Carroline. Szintén 64-ben indult az U6 Red Sands-en a Radio Invicta, amit 65-ben váltott fel a King Rádió, 66-ban a Rádió Essex, majd a BBMS és a Rádió 390. Végül az új angol médiatörvény értelmében 1967-ben az összes kalózrádiónak fel kellett függesztenie műsorszolgáltatását. Az U6 erődöt jelenleg egy lelkes amatőr régész csapat próbálja megmenteni az enyészettől. Vállalkozásukról bővebben itt lehet olvasni. A H.G. Wells „Világok Harca” című könyvében lefestett földönkívüliekre hajazó tornyok többsége napjainkban teljesen elhagyatottak, kivételt csak az U1 Rough Sands képzi. 

Az U6 Red Sands erőd napjainkban (Fotó: Spiegel.de)

Egy új állam születése

Roy Bates volt brit őrnagy ügyes jogászokkal folytatott eszmecseréje folytán jutott el 1964-ben arra a következtetésre, hogy ha a nemzetközi vizeken álló (angolszász jog res derelicta és terra nullusról szóló passzusaira hivatkozva) elhagyatott U1 Rough Sands erődbe beköltözik családjával, akkor egy önálló szigetállamot tud létrehozni. Ennek megfelelően az U1 platform tetején Roy Bates 1967. szeptember 2-án kikiáltotta Sealand hercegséget, majd önmagát megajándékozta a hercegi, feleségét pedig a hercegnői címmel. Természetesen a szomszédos brit oroszlánnak nem volt ínyére, hogy birodalma mellé egy „jöttment” hercegség befészkelte magát, így az Egyesült Királyság miniszterelnöke 1968-ban arra utasította a haditengerészetet, hogy üldözze el a magát Roy hercegnek nevező brit állampolgárt az U1 erődből. Roy herceg azonban függetlenségi háborút hirdetett: néhány figyelmeztető lövés leadása után megfutamította a Royal Navy tengerészeit. Az Admiralitás kénytelen volt jogi útra terelni a „határincidenst”. 1968-ban az elsőfokú bíróság –nagy meglepetésre– Roy Batesnek adott igazat. A bíró indoklását azzal magyarázta, hogy az angol partoktól 3 mérföldnyire álló U1 erőd már nem az Egyesült Királyság felségterülete, így a Roy Bates által leadott figyelmeztető lövéseket jogos honvédő háborúnak kell tekinteni, és nem angol belügynek, pláne nem szövetségi büntető ügynek. A bírósági döntés de facto így hallgatólagosan, de elismerte Sealandot mint független államot. A mikronemzet honlapja itt érhető el. 

Puccsok ideje: legitim vagy illegitim kormány?

Hét évvel később, 1975. szeptember 25-én Roy herceg kihirdette Sealand Alkotmányát, Bazil Simonyenkóval megzenésítette országa szöveg nélküli nemzeti Himnuszát, Angliában kinyomtatta állama első bélyegeit és útleveleit, Hollandiában pedig arany és ezüst dollárjait. A herceg közel 5000 rendszámtáblát is kiállíttatott, amit jó pénzért eladott a brit APEH-et megkerülőknek. 1978 augusztusában míg Bates és felesége Joan hercegné Ausztriában próbálta kipihenni önmaguk feletti uralkodásuk fáradalmait, addig Alexander Achenbach német és sealandi útlevéllel rendelkező ügyvéd  ellenkormányt alakított, hogy számos holland és német zsoldossal karöltve elfoglalhassa az 550 négyzetméter nagyságú U1 Roughs toronyban működő hercegséget. A hatalom kicsikarása érdekében túszként magukkal vitték Hollandiába Bates fiát, Michael régensherceget is. Az apa rögtön cselekedett. Egy gyorsan verbuvált zsoldos csoport segítségével visszafoglalta a platformot, majd ő ejtette foglyul Achenbachot és német-holland állampolgárságú fegyveres csapatát. (A kontinensre csempészett fiú időközben vesztegetés útján kiszabadult börtönéből.)

Az U6 Red Sands erőd napjainkban (Fotó: Spiegel.de)

Hazaárulás vádja miatt a herceg csak akkor volt hajlandó szabadon engedni a lázadó Achenbachot, ha az 75 ezer német márkát befizet a hercegség államkasszájába. A bajba jutott ügyvéd és nemzetközi nehézfiú csapata az NSZK és Hollandia kormányaitól kért azonnali segítséget-, akik petícióban követelték az Egyesült Királyság kormányától, hogy engedje szabadon fogva tartott állampolgáraikat. London ellenben az 1968-as bírósági határozatra hivatkozva illetékesség hiányában elutasította Bonn és Amszterdam kérését-, így Németország kénytelen volt saját diplomatát küldeni Sealandra. Roy herceg ezt a diplomáciai lépést országa bonni elismeréseként értelmezte. A genfi egyezmény alapján szabadon engedett Achenbach hazatérése után Gernot Putzzal közösen rögtön megalapította Sealand emigráns kormányát a németországi Rheda-Wiedenbrückben. A miniszterelnöki teendőket azonban az ügyvéd tartós betegségére hivatkozva kis idő múlva átadta kijelölt utódjának, Johannes Seigernek, aki saját honlapján keresztül a mai napig igényt tart Sealand legitim hercegségére. Már pénzt is veretett saját és felesége arcképével.

Az emigráns kormány sealandi dollárja Johannes Seiger és felesége arcképével (Fotó: Cabinetmagazine.org)

Az angolok, a maffia és az internetguruk szorításában

1987. október 1-jén Nagy-Britannia kormánya az Egyesült Királyság felségvizeinek határait 3-12 tengeri mérföldnyivel kitolta a korábbi nemzetközi vizeknek számító Északi-tenger belseje felé, ami azt jelentette, hogy London véget akart vetni a 20 éve hallgatólagosan elismert platform-állam működésének.  Roy herceg a Downing Street 11 lépésére hasonló módon reagált. Sealand hercegsége a jobb tengeri útvonalak elérése és gazdaságának megerősítése érdekében szintén 12 mérföldnyire kívánta felségvizeinek felületét megnagyobbítani az Egyesült Királyság kárára, amit Roy herceg azzal indokolt, hogy mivel a nemzetközi jog nem teszi lehetővé, hogy a hercegség felségterületét a föld alatt bővítse, így Anglia kénytelen az 1982-es ENSZ tengerekről szóló egyezményének gazdasági egyenlőségről szóló passzusa alapján keleti tengerszakaszának egy darabját, illetve Felixstowe, Harwich és Clacton-On-Sea településeket átadni Sealand hercegségének. A jog érvei miatt Londonnak ismét visszavonulót kellett fújnia.

A németországi emigrációban működő kormány eközben 1997-ig folyamatosan abból tartotta fent működését, hogy hamisított sealandi útleveleket adott el a Szovjetunió, az akkori keleti blokk államai, a kínai hegemónia elől menekülő Hong Kong-i állampolgároknak, illetve a maffiának. Egyes becslések szerint a 300 darab hivatalosan kiadott útlevél helyett a világban ekkor már 150 ezer hamis passzport volt forgalomban. (A Miamiban 1997-ben meggyilkolt Gianni Versace olasz divattervező gyilkosa, Andrew Cunanan például szintén hamis sealandi útlevéllel próbált hamis személyazonosságot teremteni magának elfogatása után.)  A CIA nyomására a Bates családnak az összes általuk is kiadott útlevelet azonnal vissza kellett vonnia.

Sealand Nagy-Britanniával szembeni területi követelése (Fotó: WebUrbanist.com)

1999-óta az ország (pontosabban a Bates családi cége, a Haven Co Limited.) fő bevételi forrása a szigeten elhelyezett szerverek nemzetközi weblapjainak hostolása lett. Havi 1500 dollárért golyóálló betonnal védett szervert kaphatunk, amely folyamatos mikrohullámú kapcsolatban állnak az angol hálózatokkal. További információt vagy konkrét kérdéseket ez ügyben a Sealandi Hercegség Belügyminisztériumától kérhetők. Kevesebb, de szintén biztos bevételi forrása a hercegségnek a turisták fogadása, és a nemesi címek eladása -, amiket egyébként a világon sehol sem ismernek el.  2007 januárjában bár a szigetállamot megpróbálta megvenni a Pirate Bay internetes cég, de az üzlet a vállalat nemzetközi üldöztetése miatt kútba esett. A platformot jelenleg a spanyol InmoNaranja nevű ingatlan cég próbálja megvenni 750 millió euróért, hogy az egykori erődön online kaszinót üzemeltethessen az Európai Unió jogszabályait kijátszva. Bár a világba több mint 60 mikronemzet működik, egyedül a sealandi hercegség tudott a sportban is sikereket elérni. 2008-ban Anglia és Wales válogatottja előtt ugyanis a platform-állam csapata nyerte meg az angolszász országok tojásdobáló versenyét. Ennek örömére mindenki álljon fel a székéből, és vigyázz állásban hallgassa végig a sealandi Himnuszt!

Jamrik Levente