Régészek szerint Poveglio talajának legalább felét emberi csontok alkotják. A horror sziget kárhozatútjának kezdete a magyaroktól eredeztethető.
Velence központjától 4,8 kilométernyire található Poveglia apró szigete. Az Orfano-csatornában megbújó „egykori ékkőről”először Kr.u. 421-ben számoltak be az oklevelek, amikor is Padova és Este városok lakossága a lombard seregek támadása elől ide menekült. A hun és a frank inváziók miatt csak tovább növekedett a sziget lakossága a VI. és IX. század között, amelynek „betelepítési koronájaként” a Velencei Köztársaság tizenharmadik dózséja, Pietro Tradonico csaknem 200 hűséges szolgáját telepített itt le 864-ben. A halászatnak, a sózásnak és a kereskedelemnek köszönhetően a Musso, a Boyso és Barbalongolo családok velencei viszonylatban is olyan hamar meggazdagodtak, hogy nekik köszönhetően a földkupacon pár évtized alatt felépült az a gazdag építészeti formakincsekben bővelkedő falu, amelynek központjában a San Vitale templom állt. A sziget jelöltje állandó résztevője volt a „velencei parlamentnek” is. A hagyomány szerint itt választották meg a nagy szaracén- és kalózverőként is ismert I. Orso Participazio hadvezért is Velence tizennegyedik dózséjának.
A genovai-magyar flotta támadása miatt a sziget lakosságát 1379-ben evakuálták a városállamba, hogy a dózse utasítása szerint minden talpalatnyi földet és épületet katonai céloknak megfelelően átépíthessenek és kibővíthessenek. Az ágyúpadok elhelyezése érdekében például ekkor épült fel a sziget déli végében egy nyolcszögletű, magas falakkal megerősített mesterséges sziget is, ám Szent Márk városának ügyes tüzérségétől függetlenül a Pietro Doria admirális, a Maróti János és a Czudar György irányította genovai-magyar flotta könnyűszerrel elfoglalta Povegliát. A magyarok és a genovaiak pusztítása olyan nagymértékű volt, hogy a sziget csaknem száz évig teljesen lakatlanná vált. A lakosság visszatelepítése, illetve Poveglia új lakókkal történő feltöltése azért volt a későbbiekben sikertelen kísérlet az adómentesség felajánlása ellenére Velencének, mert a magyarok által legyilkolt szigetőrséget nem temették el, így a felkoncolt holttestek az állatok és a madarak tápláléka lett-, amely a korabeli felfogás szerint annyit tett, hogy a temetési szertartás nélkül kiszenvedett lelkek „bosszúból az ördög hadseregébe léptek be, akik általában nem szeretik a hívatlan látogatókat.” A holtak szigetétől való általános félelem még jobban erősödött, amikor a nagy európai pestisjárványok miatt, becslések szerint több mint 160 ezer fertőzött beteget száműzött ide Velence a XIV. században, hogy azok minden orvosi segítség nélkül hamar átadhassák lelküket Teremtőjüknek mindenféle élelem és ivóvíz hiánya miatt. Ez a kegyetlen tendencia a későbbi évszázadokban tovább folytatódott. Velence az összes járványban senyvedő polgárát vagy ide, vagy Lazaretto Nouvo szigetére száműzte-, többek közt a ma már világhírű Giorgone festőművészt is-, aki 1510 szeptemberében lehelte ki egyes források szerint ezen a szigeten a lelkét.
Az eddig feltárt 87 tömegsír alapján Gerolamo Fazzini régész-történész úgy látja, hogy a sziget talajának több mint 50 százaléka emberi maradványokból áll. A kutató állítja: a háborútól vagy a pestistől elhunyt „démonokká és kísértetekké vált holtaktól”, illetve a megmagyarázhatatlan paranormális eseményektől annyira féltek a Poveglia szigetén napközben ténykedők, hogy az 1468 és 1481 között itt felépített hajógyárban és raktárakban dolgozók minden munkanap este 6-kor pánikszerűen hajóztak vissza a lagúnák városába, csakhogy meg ne hallják a legyilkoltak szellemeinek esti sikolyait. Fazzini a korabeli dokumentumokat felidézve beszámolt arról is, hogy az építkezés ideje alatt a szigeten kényszerűségből csak nyolc ember maradt, akik imák és zsolozsmák éneklésével tudták csak átvirrasztani az éjjeleket, hogy reggel ismét hálát adhassanak az Úrnak, hogy túlélték a megpróbáltatásokat.
A sziget félelmetes hangjaitól, vélt- vagy valós szellemeitől, holtaitól való babonás félelem a felvilágosodás korában enyészett semmivé. A Velencei Köztársaság Egészségügyi Magisztrátusa (Magistrato alla Sanità) ugyanis 1777-ben egy ellenőrzési pontot alakított ki a földhalmon a Velencébe tartó hajók és emberek hathatós kontrollja miatt. A többnyire fűszerekből és szövetekből álló rakományokat a z ekkor megépített 360 méter hosszú Tezon Grande épületében szellőztették át. A hajók legénységeinek 40 napig kellett a minden kényelemmel ellátott faházakban élniük, ahol saját fürdőszobáik és konyháik is voltak.
Mivel 1793-ban két pestissel fertőzött hajó is kikötött a szigeten, így Povegliát még ebben az évben karantén-állomásnak alakították át. A betegségtől való félelem miatt a sziget összes növényzetét az olaszok elpusztították. Ekkor épült fel a kórház is, illetve szintén ebből az évből származik a sziget északi részén fellelhető sírkő is, amelyen a következő mondat áll: „ne fodias vita functi contagio requescunt MDCCXCIII”, azaz „ne zavard a holtakat, akik fertőzésben hunytak el. Fennmaradt 1793”. A pestis elharapózódása miatt azonban a szigetet ismét hermetikusan lezárták a velenceiek, s ennek az elszigeteltségnek köszönhetően építtette fel itt 1805-ben Bonaparte Napóleon azt a titkos fegyverraktárt, amely a Bécs elleni hadjáratának a kiindulópontja volt. A romos San Vitale templom harangtornyát ekkor alakították át világítótoronnyá is. A Lazarettót, azaz a kórházat 1814-ben zárták be.
A kísértet járta sziget horror-korszaka a XX. században is folytatódott: Az olasz kormány utasításának megfelelően ugyanis a polgármesteri hivatal a leromlott állagú 11 épületet 1922-ben felújította, hogy azt elmegyógyintézetként üzemeltethesse tovább. A helyi legendárium szerint az itt tevékenykedő főorvos brutális eszközökkel „gyógyította” a mentálisan és pszichésen sérült betegeit. Köztük szerepelt a kalapács, a fűrész is, amelyekkel az agyakat nyitotta fel, hogy megtudja milyen betegségek okozhatták az agy megbomlását. Később az ő elméjét is elsötétítették a hangok melyeket a betegek folyton hallottak. 1930-ban kiugrott a világítótoronyból. Állítólag nem halt meg azonnal, ám az odasiető Eva Galetti nővérnek azt mondta, hagyja őt elmenni, majd egy titokzatos szellemköd megölte. Állítólag a néhai agykurkász elmosódott alakja többször feltűnik az elpusztult dokkok környékén és ő is aktívan kísérti az ide merészkedőket. Az intézetet 1968-ban zárták be, a betegeket más intézménybe szállították. A kormány a szigetet is lezárta, csak Renato Scarpi gondoknak engedték meg, hogy 1984-ben bekövetkezett haláláig a szigeten maradhasson kutyáival és macskáival, illetve szőlészetet vezessen 7,25 hektáros sziget északi részén. A kísértet járta helyekkel foglalkozó Ghost Adventure készítői is felkeresték a szigetet, ahol az egyik műsorvezetőt megtámadta valamilyen gonosz és erőszakos entitás.
A sziget déli részén elnyúló egykori kórház és világítótorony romjai ma is láthatóak, a kórtermek érintetlenek, az ágyakhoz 1968-óta senki nem nyúlt. A mosókonyha, a tároló kád és a mechanikus szárítógépek szinte érintetlenek. Máig legendák szólnak a sziget kísérteteiről, az őrült páciensek hangjait sokan hallani vélik a szomszéd szigeteken. A halászok már azon sem lepődnek meg, ha időről időre emberi csontokat, maradványokat sodor feléjük a víz. Mivel a terület „elátkozott” és hatóságilag lezárt-, a sziget körül rendszeresen feltűnnek a rendőrségi motorcsónakok. Senkit nem engednek Poveglia közelébe, sőt az állítólagos paranormális jelenségek miatt még ők sem maradnak ott éjjelente, legfeljebb csak Steve Berry, a „Velencei árulás” című könyvének főszereplője. Valamicske reményt a látogatásra csak az jelenthet, hogy az olasz Állami Vagyoni Igazgatóság 2014-ben eladásra kínálta fel a szigetet, ám a legjobb ajánlatként befutott 513 ezer eurós ajánlatot méltatlannak ítélte, így most ismét eladó. No, kinek kell/éri meg egy magyar vonatkozású spéci olasz kísértetsziget?
Jamrik Levente